A világunk, ha úgy tetszik csupa megmérettetés, napi verseny. A szarvasbikák megküzdenek a tehenek megtermékenyítésének jogáért. Persze amíg a két legdominánsabb hím csattogtatja egymáson az agancsát, előfordul, hogy egy harmadik fél már bele is kezd a projektbe. Egy adott élőhelyért megküzdenek az eredeti és az ember jóvoltából betelepített invazív fajok. Akár növények vagy állatok. Tölgy, hárs az akáccal, a mocsári teknős a szabadon engedett ékszerteknőssel.
Minden kor kitermeli a maga versenyét. Népek, országok, vállalatok, vállalkozók, sportolók. A háború is verseny. Az olimpia is verseny. A sportverseny nem olyan veszélyes, mint a háború.
Egyik kis hittanos mesélte, hogy a hétvégén utaztak az autópályán az ódival. Kevés autó volt, ezért apa nyomta és kihívott versenyezni egy BMW-t. Olyan gyorsan száguldoztak. Mondtam is neki, hogy arrafelé vannak sebességmérő kamerák. Nem érdekes, mert apa mindent tud. Nem az a baj, hogy gyorsan tudtok menni, hanem az, hogy ha véletlenül meg kell állni, akkor nem biztos, hogy sikerül. Ezen gondolkodott egy kicsit. Túl lehet tolni a versenyt a nem megfelelő körülmények között.
Mi, amikor versenyt nézünk, legalább kétféle módon drukkolunk. Eleve a feltételezhető nyertesnek, tehát az esélyesnek. Amikor nyer, jót tesz a lelkünknek. A győztessel azonosultunk. Ha győz, akkor mi győzünk. De ha egy csipetnyi rossz érzésünk is van az esélyessel kapcsolatban, azaz agresszornak, nagyképűnek, fellengzősnek tartjuk, akkor előfordul, hogy az esélytelennek drukkolunk. Mert ő áldozat. Áldozati szerepben is van. Nyilván az áldozatot kell segíteni, ez az elvárt, szimpatikus magatartás.
Sok állatmese is szól a versenyről. Egyik legismertebb a nyúl és a teknős vetélkedése. A nyúl hetvenkedett, hogy ő a leggyorsabb. A teknős fogadást ajánlott, hogy előbb eléri a kijelölt célt. Elindult a futás. A nyúl nevetségessé akarta tenni a teknőst, aki a saját tempójában lankadatlan haladt a cél felé. A nyúl megelőzte, majd lepihent, hogy ráér még futni. De elszundított. A teknős már a célnál volt, amikor a nyúl felébredt, és hiába rohant, a teknős megnyerte a versenyt. A tanulság, hogy a hanyag természetet sokszor legyőzi az igyekezet.
Szkeptikus vagyok a versenyekkel kapcsolatban. Úgy látom, hogy az emberek jó része a győzelemért bármit hajlandó megtenni. Van olyan mondás, hogy nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel. Eredetileg ez inkább így hangzott: „Egyetlen biztonságunk az Olimpia lelkében rejlik: hogy a játék maga többre való, mint a verseny és a díj. Szent Pál arra tanít minket, hogy a jutalom értéke jelentéktelen. A díjunk nem megvásárolható, nem rontható meg. És ha csak egy is hordhatja a koronát vagy az olajágat, mindannyian osztozhatunk a verseny örömében. Minden buzdítás a közös érdekünkből kell, hogy eredezzen, hogy lelkeket mentsünk meg és tiszta, aktív és egyenlő versenyfeltételek között mérettessük meg magunk.” (Ethelbert Talbot érsek, 1908, 1. Londoni olimpia)
Azóta, vagy mindig is, átírták. Nem a győzelem a fontos, hanem csak a győzelem.
Az egyenlő versenyfeltételekről nem beszélhetünk. Ismerjük a „hazai pálya előnye” fogalmát, a részrehajló bírókat, a sportdiplomácia szerepét, hogy mikor kivel kell megnyeretni valamit. Arról nem beszélve, amikor maguk az esélyesek diktálják a verseny feltételeit, hogy így is bebiztosítsák a győzelmet. Az élet minden területén érvényes.
Nagyon becsülöm azokat, akik a különböző tudományos versenyekre készülnek, találkoznak, és tulajdonképpen az észrevételeiket, eredményeiket közkinccsé teszik. Ezek versenyek ugyan, de igazán inkább jó találkozók, közös fejlődés lehetőségei.
„Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek.” 1 Korinthus 9, 24
„Ha pedig versenyez is valaki, nem nyer koszorút, ha nem szabályszerűen versenyez.” 2 Timotheus 2, 6
– Az igaz, hogy a szabad verseny és konkurencia a legjobb teljesítményre ösztönzi az embert? – kérdezték a társadalomtudóst a diákjai.
– Ellenkezőleg, legrosszabb tulajdonságukat hozza ki belőlük: a gyűlöletet.
– Gyűlölet? Minek a gyűlöletét? – zavarodtak meg a diákok.
– Önmagunk gyűlöletét. Mert már nem mi határozzuk meg amit teszünk, hanem tetteinkkel, döntéseinkkel csak reagálunk a másikra. Nem a magunk életét éljük. Ez az öngyűlölet legborzasztóbb formája.
– De a szabad verseny biztosítja a haladást. Akkor az azt jelenti, hogy adjuk fel a haladást?
– Az egyetlen, igazi haladást csak a szeretet biztosítja. Az egyetlen változás, amelyre törekedni érdemes, a szívekben történő változás.
Jól meg kell gondolnunk, hogy mi a célja a versengéseinknek. Az önérzet megerősítése, az ellenfél hosszú távú ellehetetlenítése, a teljes megsemmisítése, a magunk valós, vagy vélt igazának érvényesítése? A verseny halála az, ha átlépjük a közösségi kereteket, és csak az egyéni teljesítményre törekszünk.
Valamiről ne feledkezzünk el! „Emberé a munka, Istené az áldás.” (Zsoltárok 127, 1)
A közmondásunk szerint, ember tervez, Isten végez. „Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” (1 Korinthus 10, 12)
