A dunántúli reformátusok ezekben a napokban Pápán összejöttek. A forróság ellenére is több ezren voltunk. Sokan. Ha megkérdeznék tőlem, milyen az idei Református Egyházi Napok – Dunántúl (REND), akkor csak annyit tudnék mondani: jó. Az a jó benne, hogy találkozhatunk, hogy megmerítkezhetünk abban a közösségben, amelynek részei vagyunk, hogy megerősödhetünk abban a tudatban, hogy mi, reformátusok, itt a Dunántúlon is, vagyunk, megmaradtunk, s nem gondoljuk azt, hogy a jövő elhoz majd egy olyan korszakot, amikor kereszténységről, s azon belül is reformátusságról már csak múltidőben lehet beszélni.
Az az uralkodó szellemi-lelki miliő, amelyben ma élnünk adatik, már csak olyan, hogy mindenféle önmegkülönböztetést gyanúval kezel, mert elkülönülést, előítéletet, mi több, nem egyszer gyűlöletet, szegregációt lát benne. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva norma lett a kifelé mutatott semlegesség, és a saját hit megvallása visszaszorult a magánügyek világába. S ha mégis előbukkan, pláne nyilvánosan, a templom falain kívül és ilyen demonstratív módon, akkor rögvest számítani lehet akár kritikus megjegyzésekre is. Nem, nem a pápai közvéleményre vagy a városvezetésre gondolok, sőt nagyon is jó nekünk itt együtt lenni, hanem arra a szélesebb nyugati trendre, amely a kereszténységet igyekszik kiszorítani a nyilvánosságból.
Viszont mi azt szeretnénk elmondani, hogy reformátusnak lenni jó. Ez nem azt jelenti, hogy más identitáscsoport ne élhetné át ugyanezt az élményt a saját közösségében. A reformátusok itt arról vallanak és azt erősítik meg, hogy ez az a közösség, amelyben lelki-szellemi otthonra leltek. Reformátusnak lenni jó.
No de mi is a „jó” benne? Ugye, milyen magától értetődő kérdés? Aztán most lehetne ízekre szedni, górcső alá venni, s morfondírozni azon, hogy mi is az a református, de hagyjuk ezt. Különben könnyen úgy járhatunk, mint annyi sok mindennel, amit tudunk és átélünk, s ha meg akarjuk ragadni, rendre kicsúszik a kezeink közül.
Viszont mindenféle magyarázkodással szemben van egy egyszerű válaszom arra, hogy mi a jó a magyar református létben. Hát, a bentlét. Az azonosulás. A tartozás valahová.
Az, hogy reformátusok ilyen magától értetődő természetességgel, erővel és evidenciával mondják ki együvé tartozásukat, pontosan azt jelzi, hogy van itt egy történelmi időket átélő- és túlélő identitáscsoport, amely kitörölhetetlenül jelen van napjainkban is. Identitásalkotó erőnek bizonyult a múltban, s az ma is. Lehet vele azonosulni, benne lehet lenni, s ezen az azonosuláson keresztül tudom elmondani önmagamról is, hogy ki vagyok. S lássuk be, az a legtöbb manapság, ha egy ember el tudja mondani önmagáról, hogy ő kicsoda. Nos, jó magyar reformátusnak lenni. S ez nem az önelégültség mondata. Nekem azért jó reformátusnak lenni, mert csak e bentléten keresztül tudom megfogalmazni önmagamat. Az, hogy magyar és református: az öntudatom alapja.
Már szinte hallom is, hogy erre az örökös kívülállók, akik semmivel sem tudnak azonosulni, azt mondják, amiről én beszélek, az a szimpla „akolmeleg”, avagy kicsit tudományosabbnak tűnő megfogalmazásban: tribalizmus. Törzsiség. Mert ugyan miből gondolom én azt, hogy a „reformátusnak lenni jó” mondata, egy jottányival is meghaladja a régi törzsies gondolkodásmódot, amely úgymond minden baj forrása. Mennyivel nagyszerűbb lenne ezeket a régi törzsies önmeghatározásokat önmagunk mögött hagyni, mert ezek csak elválasztanak, s nem engedik meg, hogy végre kibontakozzon az egyetemes ember, akinek az öntudatát már nem szűkítik be olyan régies kalitkák, mint nemzet, vallás és család.
Nos, ez mese. Megtévesztő utópia, amely öntudatlanul, avagy öntudatosan abban leli örömét, hogy a régi hagyományközösségeket ízekre szedje szét.
Ami engem illet, maradok magyar és református. Természetesen békében szeretnék élni minden más identitáscsoporttal, illő tisztelettel adózva nekik, de nem gondolnám, hogy valamiféle utópisztikus álom kedvéért fel kellene adnom azt a hitemet, hogy Isten eleve elrendelt végzése szerint a magyar reformátusság által vagyok az, aki vagyok. Itt, Dunántúlon.
