Pénteken az egyik koncert egy Cserháti Zsuzsa dalain keresztül az énekesnőt bemutató program volt. Akik ismernek, tudják, hogy ez nem az én zeném, nincs vele bajom, de messze van az általam kedveltektől. De volt feladat, a zenészek is nagyon jók voltak, persze, hogy ott ültem és így talán életemben először figyeltem ezekre a szövegekre. Hihetetlen mély szomorúság áradt a dalok nagy részéből, mély, keserű és fájdalmas. Közben megtudtam, hogy magának az énekesnőnek is szenvedéssel teli élete volt.
Utólag gondoltam bele, hogy ez az egész egy olyan egyházi találkozón hangzott el, aminek az öröm volt a témája. Az öröm volt a középpontban, az volt a fő üzenete, hogy Isten népének van oka örülni. És ezek a dalok akkor miért is?
Volt helyük, nagyon is. Mert az öröm hiányáról szóltak, a boldogság nélküli élet tragédiájáról. Kérdéseket dobtak fel a művészet nyelvén, az öröm hűlt helyére mutogatva. Belehallgattunk, belerendültünk, aztán mentünk tovább. És közben kialakult egy dialógus.
Mert ez a koncert az öröm hiányáról beszélt, egy másik program a művészet öröméről, aztán közben összefutottunk valakivel, örülve is egymásnak. Majd a saját korunk kérdéseit rágtuk reménykedve, aztán jött egy istentisztelet, benne egy ige az örömről… És ahogy a résztvevő ment helyszínről helyszínre, mint gyöngyöket fűzhette fel a különböző impulzusokat.
A három nap egy nagyon sok szereplős, hatalmas párbeszéddé alakult, körbejárva az öröm hűlt helyét, a lehetőségét, a visszakapott és a közösen megélt boldogságot. Bevonódtunk egy dialógusba, aminek a saját örömünk volt a tétje.
Azért volt ez jó, mert így nem volt közhelyes. Nem hamis mosolyok meg kierőszakolt derű hazugsága volt ez, hanem sok oldala, közelítése a valódi örömnek.
2022-ben a dunántúli reformátusok bizonyságot tettek az örömről. Sikerült elkerülni azt, hogy üres magamutogatás helyett továbbvigyük a tekinteteket – a sajátjainkét és azokét, akik „kívülről” csöppentek közénk. Az egyre jobban összezavarodó és félő társadalmunknak tanúságot adtunk a sokszor verejtékes, józan, egymást hordozni tudó, társas örömről, az Istentől ajándékba kapott lehetőségről. És észrevették. Az egyik helyi híroldalon ezzel a címmel jelent meg egy cikk: „Van mit tanulni a reformátusoktól” Persze az írás magáról a találkozóról, a szervezésről beszél elismerőleg – de mégiscsak az örömig jutunk itt is. Még pontosabban az örömtől jutunk el ide. És folytatódik a párbeszéd a továbbadott örömön keresztül.
Talán valami nagyon fontosat sikerült megmutatni ott Pápán magunkból. Ez is okot ad az örömre.
(Fotó: Bolla Bernadett)
