Az idei nyaralásunkat is a feleségem szervezte le, hozzá egy jól bevált szállásajánló oldalon foglalta a szállást. Ő ebben verhetetlen, mindenre odafigyelt. Korábbi utazásai során már rég megfizette a tandíjat, hiszen sok mindennel találkozott, ami egy utazás kapcsán előfordulhat. A mostani nyaralásunkat az ország keleti szegletébe terveztük. A háború, a gazdasági helyzet alakulása, az energiaválság lenyomatot hagyott a terveinken, idén nem is gondolkodtunk távolabbi vagy külföldi célpontban. De az úticél kiválasztásában – nem utolsó sorban – meghatározó volt az is, hogy már 3 éve várok egy műtétre, mely, mint Damoklész kardja ott függ a fejem felett. Elvileg tavasszal már túl kellett volna esnem rajta, de a COVID miatt minden csúszik. Csak egy a biztos, az állandó bizonytalanság, és ennek a lelki lenyomata, a folyamatos őrlődés, hogy mikor fut be az a bizonyos hívás a telefonomra.
Hétfő reggel indultunk otthonról, hogy egy szép hosszú autóút után elérjünk az ország másik végébe. Kicsi hűvös volt az idő, mert benyeltünk egy hidegfrontot, de a meteorológusok a hét közepére már kánikulát jósoltak. Szerencsésen tudtunk haladni az M1-en, amit a feleségem úgy emleget, hogy itt aztán nem lehet magányos az ember, mert annyian közlekednek rajta. Az M0 után az M3-on haladtunk tovább, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve letértünk a Tisza-tó felé. Sajnos az időjárás nem volt kegyes hozzánk, mert kicsit csepegett az eső, és emiatt a tóban való lubickolást kihúztuk a programból. A poroszlói halászcsárdánál mégis megálltunk gyomrunk kérlelhetetlen parancsára. Igaz a mondás, hogy teli gyomorral másképp látja az ember a világot. Kis tanakodás után elindultunk a Hortobágyra. A puszta hozta a maga feelingjét, de még az Arany János által megírt tikkadt szöcske nyájakat is elvitte az aszály. Jól láthattuk a lenyomatát a klímaváltozásnak. A kilenclyukú hidat is alig láttuk, mert jócskán elborította a nádas, melyet a Hortobágy folyó éltet, ami még dacolt a hatalmas aszállyal.
Ahogy körülnéztünk, a különböző épületekben láttuk annak lenyomatát, hogy korábban sok pénzt fektethettek be az infrastruktúrába, hogy idecsalogassák a turistákat. Kempingtől a múzeumig, a látogatóközponttól az eladó pavilonokig minden megépült. Egy „aprócska” problémával szembesültünk csupán. A hatalmas piactéren a pavilon sorokon mindössze csak kettő árus volt nyitva, és várták a vásárlókat, akik persze nem jöttek. Leginkább azon gondolkodtak, hogy ők kinek és minek vannak még itt. Kicsit leálltunk beszélgetni a kereskedőkkel, akik viccesen azt mondták, hogy ők itt ketten az összes látnivaló. Amikor beljebb sétáltunk a településen magunk is beláttuk, hogy az árusok tényleg nem túloztak, mert az üzleteken lakat himbálódzott, szinte minden zárva volt. Lenyomata ez annak, hogy valami félrecsúszott, nagy tervek, magasztos elképzelések mintha nem találkoztak volna a valósággal. A falaknak üzenetük van, de értelmet csak az élet adhatna nekik.
Csupán a templom volt nyitva, és Isten házának hívogató ajtaján mindig örömmel lépünk be. Ez a templom kicsit más volt, mint amikben eddig jártunk. Nem a templom dizájnja vagy ökumenikus volta adta számunkra az egyediségét. Emlékhelynek is épült, hogy aki ide betér, tudjon imádkozni és emlékezni az áldozatokra és hozzátartozóikra. Nem szabad, hogy feledésbe merüljön az az egekbe kiáltó bűn, amit a kommunista diktatúra elkövetett a magyar nép ellen. Emlékezni kell a kitelepítettekre, a kényszermunkára hurcolt emberek sokaságára. Könnyeiket, vérüket, izzadságukat a pusztai szél már rég felszárította a szikes földről, ez a templom azonban megmaradt szenvedéseik lenyomataként az utókornak.
De volt a templomban még valami, ami megfogott. Sokszor és sok helyen láttam már feszületet. Több ábrázolási formára is felfigyeltem, hogy az egyes művészek milyen módon fejezik ki Krisztus Urunk keresztre feszítését és szenvedését. A templom központi helyén elhelyezkedő oltártól balra egy kisebb asztalra helyezték el az itteni keresztet. De ez mégis más volt, mint a többi, amit eddig láttam, mert bár a Jézust formázó férfialak nem volt sehol, Jézus alakja mégis belenyomódott, szinte beleégett a fájdalom nagyságától a keresztfába. Úgy állt előttünk a kereszt, mint egy negatív öntőforma. Hiszen Jézusra ráömlött a bűnök miatti szenvedés özöne, de ő ebből mégis ki tudott lépni. Ugyanakkor otthagyta szenvedéseinek lenyomatát, hogy mi lássuk, hogy mibe is került megváltásunk. Jézus feltámadt a halálból, de ott maradt megtöretett testének lenyomata a kereszten, mely minden szenvedőnek a megváltás reményét nyújtja azóta is.
Így utólag belegondolva mégsem volt igaza az árusoknak, volt mit megnézni rajtuk és portékáikon kívül is, amit kincsként hazahozhattunk a lelkünkben.
