Az elmúlt héten napközis tábort tartottunk a felsős hittanosainknak. Nem valami hatalmas létszámmal, de ezeknek a helyi kis nyári táborainknak nem is a nagyszámú részvétel a lényege, hanem sokkal inkább a kapcsolatok és a hit mélyítése. Fontos, hogy a különböző évfolyamok hat-nyolc fős kis csapatai ráláthassanak egymásra, a suli többi református tanulójára, hogy ilyenfajta identitástudat és közösség kovácsolódhasson. Szóval építkeztünk.
Építkezés ment egész héten olyan értelemben is, hogy a Biblia szereplői közül a nagy építkezőkkel és még nagyobb feladataikkal, élethelyzeteikkel ismerkedtünk. Dáviddal – a városépítővel, Salamonnal – a templomépítővel, Nehémiással – az újjáépítővel és végül Pállal – a gyülekezet-építővel.
Reggeli áhítat a templomban igeolvasással és -magyarázattal, gitáros énekléssel, aztán tematikus játékok a parókiaudvaron vagy a gyülekezeti ház hűvösében. De ebéd után mindig felkerekedtünk, hogy „élőben” lássuk, amiről beszélünk. Na, nem lakóparkok építkezéseire látogattunk el, hanem várakhoz (Csesznek, Vázsony, Zádor) és templomokhoz (Füred, Akarattya) és templomromokhoz – a Balaton-felvidéken.
Amiért az egészet elmesélem, az a dörgicsei romtemplomok lenyűgöző látványa, élménye és üzenete.
Amit ma Dörgicsének neveznek, nos az egy igen különleges hely. Néhány száz lakosú kis falu, Akalitól északra fut fel egészen hosszan Mencshely irányában. Aki kicsit is utánaolvas, kutatva, vajon miért van egy ilyen pöttöm falunak három Árpád-kori templomromja is, megtudhatja, hogy itt bizony legalább három (vagy inkább hat) valaha-volt település nőtt egybe.
Már a rómaiak korában lakott volt ez a vidék, a Lacus Pelso (a Balaton ókori neve) északi partjával párhuzamosan futott fontos útvonal is, a „római út”. Nem meglepő, hogy a három közül a legrégebbi, felsődörgicsei Szent Péterről nevezett XI. századi templomrom régészeti kutatásakor kiderült, hogy eleink egy már meglévő, római kori szent hely alapjait, illetve köveit használták az építkezés során.
Ezt a templomot 1082-ben említik először – szóval nem sokkal a honfoglalás után, a kereszténységre frissen áttérő magyar őseink emelték! A déli oldalon egész magasan álló falak, a feltárt, ezer esztendős(!) épület egésze hitünknek és európaiságunknak bölcsőjét jeleníti meg. Megrendítő és megerősítő. Az is, hogy közelében ott áll – mint „kései utód” – a jóval újabb építésű és most is használatban élő evangélikus templom…
A legimpozánsabb a három közül az alsódörgicsei Boldogasszony templomrom, hatalmasan felmagasodó megmaradt tornyával. A tövéből gyönyörű kilátás nyílik a Balatonra, ez a rom fekszik a tóhoz legközelebb. A reformációkor protestánssá lett templom néhai prédikátora a gyászévtized gályarabjaként szenvedett, de túlélte és hazatérhetett.
Ehhez a templomhoz lakóházak is tartoztak, a feltárások szerint pezsgő élet vette körül. Falai között ma is sokszor rendeznek koncerteket, körülötte szépen rendben tartott területen piknikező helyeket alakítottak ki. Pusztította a török és a sok évszázad, de most is emberekkel és élettel veszi magát körül – immár romjaiban. A múlt és a jelen, a történelmünk és az életünk nem leválasztható egymásról…
A legcsöppebb a kisdörgicsei templomrom, ez fekszik legészakabbra. Elbűvölő környezetben, a falu szélén, egy nagy réten találjuk a picinyke templomot. Szinte alig látni a környéken más építményt a romtól szemlélve, itt bizony egy kicsit kiszakadva érzi magát az ember az őt körülvevő civilizációból, csend van és nyugalom és szomorú árvaság.
Sok ilyen templomrom van a Balaton-felvidéken, amely áll még az elmúlt évezreddel is dacolva, de lakott terület már rég nincs körülötte. Mert Isten háza anno kőből épült, míg a lakóházak fából és sárból inkább. És jött a tatár és dúlt a török, a falu népe pedig elmenekült. A házak elégtek és elomlottak, a lakosok máshol telepedtek meg. Kisdörgicse is a török kiűzése után települhetett újra, a régi falutól egy kicsit keletebbre.
De ezek a kilencszáz éves falak arról beszélnek, hogy van, ami mindig változik és van, ami örök.
„áldozóhely volt szentély
pogány templom később keresztény
mutatja még egy-két mohos darab
a hajdani falat
most csak hely fű fa és bokor
tenyészget csöndjében élni akar
lábod ősi ösvényre ismer
akármikor jössz itthon van az Isten.”
(Kányádi Sándor – Folytonosság – 1974)
A fényképet készítette: rezirezi – Indafotó
