Orbán Viktor dallasi beszédének igen erős vonulatát képezte a hivatkozás a kereszténységre, a zsidó-keresztény hagyományra. Ez azért jelentős, mert ezzel újra történelmi szereplőként láttatta a kereszténységet, a zsidó-keresztény kulturális hagyományt egy olyan baloldali-liberális elbeszéléssel szemben, amely szerint a hagyomány elvesztette azt a képességét, hogy továbbra is a Nyugat szellemi alapzata legyen.
Ezzel Orbán visszanyúl a háború utáni új Európa formálódásának ahhoz az alapkérdéséhez, hogy a zsidó-keresztény hagyomány folytatható-e, s egyáltalán alkalmas-e még arra, hogy a kulturális arculat társadalmi szintű kifejeződése legyen. Mint tudjuk, végül az a baloldali-liberális világkép jutott uralomra, amely a zsidó-keresztény hagyományt, a kereszténységet immár nem tekintette jellegadó tényezőnek, s a „keresztény Európa” eszméjét, egyáltalán a civilizáció fogalmát történelmileg túlhaladott fikciónak tekintette, mi több, megjelent olyan nézet is, amely a kereszténységet minden baj forrásának állította be.
Sokáig úgy tűnt, hogy a balliberális progresszió töretlenül halad előre, s a zsidó-keresztény emlékezetközösséget semmi sem menti meg attól, hogy az elfelejtett és lezárt kultúrtörténeti múltban lelje halálát. Létrejönni látszott a baloldali-marxista konszenzus arról, hogy kereszténység és modernitás végleges szétválása történelmi szükségszerűség, valamint a liberális konszenzus arról, hogy az egyén akkor jut el igazán önmagához, ha meghaladja civilizációs-közösségi eredetét. Mindkét vonulat a hagyomány elutasításában látta a jövő zálogát, s ezért a zsidó-keresztény emlékezet-és hagyományközösség úgy jelent meg, mint az új nyugati-globalista, elvont embereszme kiteljesedésének legfőbb akadálya.
Ám a progresszió diadalmenete napjainkra megtorpanni látszik annak következtében, hogy a liberalizmus leple mögé bújó új őrület-woke ideológiák alapjaiban kezdték ki a zsidó-keresztény hagyományban megfogalmazott, elfogadott és átörökített erkölcsi normarendszert, valamint a civilizációk tagadásának ideológiája szabad utat engedett a határtalan migrációnak. Ezek együttes fenyegető hatására egyre erőteljesebben bontakozik ki újra az a felismerés, hogy a zsidó-keresztény hagyomány normaképző szerepe és ereje messze nem a múlté, még akkor sem, ha a felszínen valóban úgy tűnt, hogy végképp elvesztette társadalomformáló szerepét, s legfeljebb vallási rezervátumokban várhatja lassú kihalását. Az igazság ezzel szemben az, hogy az erkölcsi világképek mai küzdelmében a legfőbb viszonyítási pont továbbra is a zsidó-keresztény hagyományban megfogalmazott értékvilág, s minden, ami hagyományosan normálisnak tekinthető, a zsidó-keresztény hagyományból jön, még akkor is, ha annak végső teológiai alapjait a szekularizáció elhomályosította. Ezért a zsidó-keresztény hagyomány rehabilitációja és újra felfedezése mögött nem valamiféle szimpla restaurációs szándék áll, hanem hitbeli meggyőződés. Ahogy a miniszterelnök fogalmazott: „…bíznunk kell a zsidó-keresztény tanításainkban. Segítenek bennünket abban, hogy eldöntsük, mely cselekedetek helyesek, és mely cselekedetek helytelenek.”
Nos, szerintem Orbán történelmi jelentősége abban van, hogy napjaink nyugati politikai szereplői közül mindenkinél világosabban ismerte fel a zsidó-keresztény hagyomány búvópatak-szerű természetét, s nem dőlt be a progresszió történelemértelmezésének. Innen van az, hogy jelentősége messze túlnő azon, amit egy kis ország miniszterelnöki intézménye indokolhatna. Dallasban a globális politikum szintjén tett hitvallást arról, hogy a zsidó-keresztény emlékezetközösség felszámolása a Nyugat számára halálos veszély. Másrészt felvázolt egy történelmi víziót arról, hogy a megszakadni látszó kultúrtörténeti folytonosság átmeneti jellegű, s jelenkorunk szellemisége messze nem tekinthető a nyugati út végső állomásának. A visszatalálás a szellemtörténeti gyökerekhez igenis reális forgatókönyv. Orbán nem fantaszta. Sokkal inkább az a konzervatív realista, aki érti és tiszteli az évezredes civilizációk mozgásának természetét, s aki éppen ezért felismerte, hogy a zsidó-keresztény hagyomány új öntudatra ébredésének korszaka közeleg válaszként a progresszió őrületére és utópiáira.
Beszéde ennek az öntudatosodási folyamatnak fontos mérföldköve.
(Fotó: MTI)
