Kétségtelenül a hét legnagyobb eseménye címre a hétfői királyi temetés joggal pályázhat. Mind a londoni Westminster apátságot, mind pedig a windsori Szent György kápolnát nagyobbnál nagyobb méltóságok, fontosabbnál fontosabb emberek töltötték meg szerte a világból. A televízió mindent látó kamerái igyekeztek teljes képet adni az eseményről. A szervezőkön, a szertartások celebrálóin túl, akiknek óriási volt a felelőssége, hogy minden rendben és méltóságteljesen menjen végbe, legnagyobb nyomás mégis a szorosan vett királyi családra nehezedett. Ők nemcsak a királynőt veszítették el, hanem az édesanyát, a nagyanyát, dédnagymamát is egyben. Óriási önfegyelemről tettek tanúbizonyságot, ahogy végig csinálták gyászukban a nem egyszerű protokolláris eseményeket annak tudatában, hogy a világ minden rezdülésüket figyeli. Nem kis teljesítmény sem fizikálisan, sem érzelmileg.
A nyilvánosság előtt a gyászoló családban két gyerek is megjelent: a 7 éves Sarolta hercegnő és a 9 éves György herceg. Megható volt, ahogy ez a két gyerek viselkedett, miközben szeretett dédmamájuktól búcsúztak. Nem tudom, hogy volt-e vita azzal kapcsolatban, hogy Vilmos és Katalin két nagyobb gyermeke részt vegyen-e a gyászszertartáson, vagy hogy ki hozta meg a végső döntést a kérdésben. Mindenesetre bárki döntött, szerintem jó döntést hozott. És nem az un. „cukiságfaktor” miatt, már ha ilyenről egy temetés kapcsán beszélhetünk.
Kedves volt Sarolta kis patkó alakú kitűzője, mellyel utalt a dédmama lovak iránti szeretetére. Minden protokolltól függetlenül bőven helyénvaló volt az is, mikor György a szemét törölgette az apátságban vagy amikor Saroltánál törött el a mécses a Wellington diadalívnél látva, hogy II. Erzsébet koporsóját a halottas kocsiba helyezik, és az lassan elindul vele. Annyira bájosan természetes, gyermeki volt a pillanat, mikor a királynő koporsójára várakozva a kislány elmagyarázta két évvel idősebb bátyjának, hogy meg kell ám hajtani a fejet, mikor a koporsó elhalad előttük. És abban a pillanatban, mikor látta, hogy édesanyja és a körülötte állók is térdet ill. fejet hajtanak, ő is teljes átéléssel utánozta a felnőtteket. A kisfiú sem tett másként. Úgy gondolom, hogy ez a két gyerek soha nem fogja elfelejteni ezt a napot, és nem feltétlenül csupán a királyi külsőségek miatt. Sokkal inkább azért, mert megadatott számukra, hogy a felnőttekkel együtt ők is megélhették a búcsúzás, a gyász fontos pillanatait.
Manapság azt tapasztalom, hogy sok temetésen nincsenek ott a gyerekek. Ha előkerül a gyászolókkal való beszélgetés közben, hogy ki lesz ott a búcsúztatáson vagy ki nem, általában azt mondják, hogy azért nem hozzák ki a gyerekeket, mert ez nem nekik való, és nem akarják, hogy megrázkódtatás érje őket. Meg akarják kímélni a szülők gyermekeiket a fájdalomtól, a halállal, mulandósággal való szembesüléstől. Pedig a búcsúzás, a veszteség, a fájdalom is része életünknek, és ezt is meg kell tanulnia a gyerekeknek. És azt is, hogy nem úgy van a halál, mint az általuk nézett filmeken vagy a számítógépen/telefonon játszott játékokban, ahol sokszor halomra lövik, gyilkolják egymást a szereplők, a játékosok. Sokszor, úgy érzem, hogy azért is ódzkodnak a hozzátartozók a gyerekek jelenlététől, nehogy a kicsik feltegyenek olyan kérdéseket a temetéssel kapcsolatban, melyre a felnőttnek sincs válasza. Ha nincsenek ott, nincs, vagy jóval kevesebb a kérdés, egyszerűbb, ha tabusítják a halált.
Pedig a halállal, a búcsúzással való szembenézés úgy tanítható/tanulható a legjobban, ha a szülők, a gyerekek környezetében lévő felnőttek egyrészt megbeszélik velük a maguk szintjén, érzésviláguknak, kérdéseiknek megfelelően, hogy mi történt az általuk is szeretett személlyel, ha hagyják, hogy a gyerekek kifejezhessék érzelmeiket, gondolataikat (kirajzolják, kijátsszák, kimondják stb.), ha biztosítják őket, hogy szeretettel mellettük vannak a gyászban. Nyugodtan el lehet mondani, hogy nekünk felnőtteknek is fáj a veszteség, nem szégyen, hogy könnyeket ejtünk, hogy nem tudunk mindent, de ugyanakkor mégis van egy nagy reménységünk Jézus Krisztus feltámadása által. Bizony a gyermeki hit és a bennünk élő hit fontos segítség lehet a helyzet elfogadásban. Sokszor mi felnőttek lepődünk meg a legjobban, hogy a gyerekek mennyire helyére tudják tenni a dolgokat, sokszor jobban, mint mi magunk. Visszatérve a királyi családra, a kis 4 éves Lajos herceg édesanyjának azt mondta, mikor elmondták neki, hogy mi történt, hogy akkor a dédmama legalább most már újra együtt lehet a dédpapával. Az ő távolmaradása mellett bizonyára azért döntöttek, mert életkori sajátosságai miatt neki még túl hosszú lett volna a királyi temetés protokollja.
Jó, ha kapnak információt a gyerekek arról is, hogy mi fog történni a temetésen, hogyan illik ott viselkedni és mit miért teszünk. (Miért veszünk fekete ruhát, miért vagyunk csendben stb.) Másrészt úgy tanulhatnak, ha engedjük, hogy a felnőttekkel, szeretteikkel együtt ők is megéljék, átéljék a búcsúzást.
Én 4,5 éves voltam, mikor először vittek el temetésre, a nagypapámtól búcsúztunk. Amellett, hogy megmaradtak bennem édesanyám könnyei és a bennünket körülvevő sok ember képe, leginkább az ének, a 90. zsoltár határozott zengése tett rám mély benyomást. Valahogy megnyugtatott, hogy mégsem fogytak el teljesen a szavak, mintha egy mindennél hatalmasabb erő köszönt volna be hozzánk. Sokáig, amikor csak valahol meghallottam az éneket, egyszerre a nagypapa temetését idézte fel bennem. Talán azért is maradt ez meg bennem, mert az ének ott és akkor a temetésen annyira kontrasztos volt a csendességgel, az elfojtott szavakkal, a szomorúsággal, a bizonytalansággal szemben.
Azóta már sok temetésen vettem részt, és mindig érzem a súlyát, felelősségét, amikor a szertartás kezdetén ezzel a zsoltárral törjük meg a gyászoló gyülekezet emlékező csendjét. Mert a jelenlévő búcsúzók előtt ma is fel kell mutatni a generációk egymásutánjában is változatlan Isten nagyságát, a belé vetett hit bizonyosságát. Ki tudja, hogy egy apróságnak vagy a nagyobbaknak nem épp ennek a zsoltárnak a bizonyossága jelenti-e az isteni állandóságot és élet valóságára meghatározó iránymutatást, amelyre a szeretteinktől való elválás perceiben mindenkinek oly nagy szüksége van. Adjuk meg a közös búcsúzás lehetőségét gyerekeinknek is.
