Amint az tudjuk, a kimondott szónak óriási ereje van. A szavakkal való zsonglőrködés lehet játék, de életveszélyesen meg is sebezhet. Kimondott fogadalmaink lehetnek biztonságot nyújtó keretek, de beletaszíthatnak egy örökös megfelelési kényszerbe.
Milliók szájából hangzik a kijelentés: ígérem és fogadom. Mondjuk leggyakrabban az úrvacsorai liturgiában, de hangzik ez a mondat esküvőkön, keresztelőkön és bizony egy új év hajnalán is. Jó ezekben a rítusokban benne lenni. Fontosak az életünkben a rítusok. Egy magasabb minőséget kölcsönöznek és kiemelnek a hétköznapokból. Új távlatot nyitnak és küzdelemre sarkallnak. Mert valahol az ígéret és fogadalom megtartása egy küzdelem is. Az úrvacsora jegyeit magunkhoz véve megfogadjuk, hogy hálából Istennek élünk. Tehát ígéretünk része, hogy küzdünk a magunk akaratossága ellen. Keresztségünkben az új embert felöltözve küzdünk a Sátán kísértései ellen. A házasságban küzdünk az elmagányosodás ellen, és mekkora küzdelem betartani az újévi fogadalmat, legyen szó olyan kis apróságról, mint egy rossz szokásunk elhagyása.
De valójában mekkora hatásfokkal bír egy a pillanat hevében kimondott ígéret? Szomorú valósága mindennapjainknak, hogy gyorsan elszáll a szó. De sajnos kézzelfogható valóság az is, hogy még az írásnak sincs akkora ereje. Megtámadható, kiforgatható, vissza lehet élni az írott szóval is. Hogyan lesz mégis a pillanat hevéből tartós fogadalom, megtartott ígéret? Már nem is merem csak halkan kimondani, hogy hosszú távú elköteleződés.
Pál apostol azt mondja, „különbnek tartsátok egymást magatoknál”. A kiindulópont ez: akivel együtt élek, dolgozom különb nálam. Mit is jelent valakit különbnek tartani? Nem egy állandó kisebbrendűségi komplexusról van itt szó. Nem is egy mímelt önbizalomhiányról. Ezek csak frusztrálnak és többet ártanak, mint segítenek. Az, hogy a másikat különbnek tartom, azt jelenti, hogy megkülönböztetett figyelemmel bír az életemben, de mindenek előtt képes vagyok háttérbe szorítani azt a fránya hiúságot, ami bennem van. Tudok értő figyelemmel létezni a világban, mert akit különbnek tartok, megérdemli, hogy tisztelettel és gyengédséggel forduljak felé. Ennek forrása pedig Isten. Azt tanítjuk, Isten kegyelmének része, hogy alkalmazkodik hozzánk. Ha ezt felismertük, nem tehetünk mi sem másként, hiszen nem kímélte magát értünk. És lássuk be, nem vagyunk a tökéletesség mintaképei. Mégis, különbnek tartott bennünket, mert értékesek vagyunk a szemében még ezzel együtt is.
Onnantól kezdve, hogy a másik érték és drága kincs, legyen az feleség, férj, gyermek, munkatárs, gyülekezeti tag, bárki, egyértelművé válik, hogy azt nézem és teszem, ami a másiknak jó. Amivel nem megrongálom, hanem teljesebbé teszem az életét. És mivel fontos a kedves, a gyermek, fontossá válik, hogy én magam is jól legyek. Másként nem is működhet. Hogy tud igazán szeretni, aki magát nem szereti? Hogyan szerethet valaki, ha képtelen a szeretet elfogadására? Aki saját magát nem látja értékesnek, másokat sem tud különbnek tartani. Abból pedig nem megbecsülés lesz, hanem a hiúság vására. Árcsökkentett emberek indulatoskodása.
Az egyéni érdekeken túl észrevenni és értékelni azt, aki mellettünk van, nagyban megnöveli a szóban és írásban tett ígéretek hatásfokát. Ez pedig magával hozza, hogy hálásak lehetünk minden napon mindazért, amink van. Ezért hát a feleség tartsa különbnek a férjét magánál, ahogy a férj is a feleségét. A szülő tartsa különbnek a gyermekét magánál, ahogy a gyermek is a szüleit. A lelkész tartsa különbnek a gyülekezetét magánál, ahogy a gyülekezet is a lelkészét. De legfőképpen, tartsuk Istent különbnek magunknál, hiszen Isten is így tekint ránk megváltó kegyelmében.
