A válság lehetőség arra, hogy átgondoljuk a teremtett világhoz való viszonyunkat. Például azt, hogy tudunk-e megelégedettséggel élni a hétköznapokban? A fejlődés jó dolog, kivált, ha könnyebben biztosítja a többet. De mihez kezdünk a többel?
Míg a nem is olyan távoli múltban a sok befektetett energiai ellenére is csak mérsékelten lehetett lakó és egyéb élettereink hőmérsékletét szabályozni, addig mára a korszerű energiahatékonyságnak köszönhetően kevesebb veszteséggel számolva érhető el jobb eredmény. Ennek a fejlődésnek két negatív hozadéka is lett. Egyrészt leszűkítette a komfortérzetünk ideálisnak tartott hőérzetét, lezsugorodott az élhetőségünk számára elfogadható hőmérséklet-tartomány: nyáron nem tudjuk elviselni a meleget, légkondikkal hűtjük, fagyasztjuk a helységeinket ebbe a szűk tartományba, míg télen a „hideg látványától” is megborzongva fűtünk el mindent, hogy az évszakhoz képest ideális hőmérsékletnél jóval melegebbet csiholjunk. Ebből az következik, hogy hiába nőtt az épületenergetikának a hatékonysága, sokkal több energiát használunk el a komfortérzet eléréséhez.
A fejlődés alkalmazkodásunk képességének csökkenésére bátorított minket, hiszen lehetőségünk van a kánikulában huszon-pár fokra hűteni a szobákat, a fagyos időben pedig pólóban flangálni a nappaliban.
Így ért minket az orosz-ukrán háború és az ez ellen hozott erőltetett európai szankciók okán kialakult energiaválság (el nem felejtve a már régóta szorgalmazott szükséges-túlzó klímapolitikai törekvéseket). Magyarországon is több fájó jel mutatkozik. A kormányzat – korábbi álláspontját átértékelve – a gazdaságos felhasználást szorgalmazza. A lakossági rezsi piaci áránál olcsóbb lehetőséget (közismert nevén rezsicsökkentés) a felhasznált mennyiség (a lakossági átlagfogyasztás szintjéig) függvényébe helyezte, így ösztönözve a takarékos(abb) fogyasztást. Az Európai Bizottság javaslatának eleget téve pedig az ország teljes gáz-felhasználásának mértékét csökkentené – értelemszerűen ezt hatékonyan saját magán tudja foganatosítani, vagyis minden állami intézményben elrendelték a fűtés korlátozását.
Fázni senki sem szeret, fázni nem jó, ezeket a korlátozásokat nem lehet hurráoptimizmussal fogadni.
Miközben a körülmények alakulásáért szidjuk a hazai, európai, orosz-ukrán-amerikai potentátokat, érdemes elgondolkodni azon, hogy mi mihez kezdjünk a helyzettel. Számos jó megoldást kínálnak a rezsi csökkentése érdekében, a kérdés csak az, hogy meg tudunk-e elégedni a helyzetünkkel?
A javakkal és lehetőségekkel olyan bőkezűen bánunk, hogy az már pazarlás. Alapvető mozgatórugónk a „még több” elve. Ez pedig létéből adódóan az örökös elégedetlenség forrása, mert soha ki nem elégíthető, be nem teljesíthető vágy. A világi tanok éppen ezeket a tulajdonságokat tartják kívánatosnak, ebből eredeztetik a fejlődést, de végeredményben ez csak a pocsékolás, az elvesztegetett, keserű élet, a teremtett világ felélésének a receptje.
A megelégedettség viszont konkrét, teljesíthető akarat. Örömöt ad és szabadságot. A megelégedettség egyetlen igaz és helyes megértése Krisztuson át vezet. Csak Őrá figyelve, Őt követve érthetjük meg, mi is az a megelégedettség. A megelégedettség nem a nélkülözéssel, lemondással, ambíció hiányával élők önsegélyező tréningje, nem az elfogadás, beletörődés pszichológiai tana. A megelégedettség annak az elfogadása, hogy gondoskodó Urunk van, aki eleget ad, többet is, mint ami elég, annyit, amiből másoknak is adhatunk. Ez így van akkor is, ha sok adatik, és akkor is, ha kevés. A világi gondolkodás ezt nem értheti, mert a világi gondolkodás mohó, követelőző, kielégíthetetlen.
Tehát gondoljuk át, tudtunk-e a megelégedettség bölcsességével élni? Aktuálisan azon, hogy miként bántunk az energiával akkor, amikor sok volt, olcsó volt? Éltünk, vagy visszaéltünk a viszonylagos, látszólagos bőséggel?
Istentől kapott bölcsesség nélkül a több sem lesz áldás, a kevés is csak átok marad.
