Jó pár évvel ezelőtt részt vettem egy teológiai tanulmányi héten Strasbourgban, a francia protestáns egyház szervezésében. Sokféle nemzetiségű volt a kis lelkészcsapat, akikkel több napon át dolgoztunk együtt, míg esténként borozgatós-beszélgetős vacsorákon engedtünk ki. Egy ilyen alkalommal vallotta be nekem a csoport francia szakmai vezetője, párizsi lelkész, a magyar himnuszról való félelmetes tapasztalatát. Az ő gyülekezetük ad ugyanis helyt templomukban a párizsi magyar református gyülekezet istentiszteleteinek is. S nemegyszer hallotta borzongva kívülről, ahogy minden alkalom végén félelmetes „vad” erővel zengik el a magyarok a himnuszukat. Szegénykém, azt sem értette, miért éneklik el egyáltalán. Megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy mit jelenhet ez nekik ott a migrációban, egy olyan történelemmel, mint a miénk…
Itthon viszont nemzeti imádságunk nem mindig zeng ilyen erővel a torkokból. Sőt van, hogy sehogy. Egyrészt mert többféle hangfekvésben is lehet játszani, és ha egy városi ünnepségen az odarendelt fúvószenekar a kórusmű változatot kezdi fújni, melyben a szoprán (a dallam!) szuperszonikus magasságokban szárnyal, azt egy átlagember ki nem énekli. Hiába mondják be, hogy énekeljük el a Himnuszt, a legelszántabbak is feladják egy idő után. A református gyülekezeti korálkönyvben viszont olyan letét található, ami simán énekelhető. Ajánlgattuk is minden ilyen alkalommal a fúvósoknak ezt a kottát…
A szívemnek legkedvesebb változat eddig az volt, mikor az iskolai évnyitón az erős hangú énektanárnő kezdett bele a himnuszba, minden magnós kíséret nélkül, normális hangmagasságban, és a sportcsarnokban egyre erősebben kapcsolódott bele az éneklésbe a diáksereg – persze már aki – és a jelenlévő pedagógusok és szülők – persze már aki. Mert milyen lett volna már hagyni egyedül szólózni Marika nénit… aki azóta már nyugdíjba ment. De a gyerekek legalább látták-hallották a példát, és megpróbálhatták követni.
Az idei évnyitón került bemondásra a címben szereplő mondat. Hogy hallgassuk meg. És elindult a hangfelvétel lejátszása. Ráadásul teljesen énekelhető hangfekvésben. Én csak néztem, aztán csak azért is énekelni kezdtem. És észrevettem, hogy velem együtt is még néhányan. De a felnőttek nagy része csak állt némán. Legjobban az fájt, hogy ennek tanúja annyi gyerek. Hogy a himnuszunk olyasvalami, amit nem kell – már-már valami belső, elemi késztetésből is – énekelni. A testünkkel, megfeszülő tüdőnkkel és idegekkel, emelkedő pulzussal, még ha hamisan is – édesmindegy! – így is megélni identitásunkat, összetartozásunkat, valami puszta szavakkal megfogalmazhatatlant.
Most attól függetlenül, hogy mi az eredménye a Nemzetek Ligája magyar-olasz meccsének, azok a percek önmagukban értékesek és megrendítők és példaadók, mikor több tízezer ember zengi, ki-ki a maga képességei szerint, a magyar Himnuszt. Szívét-lelkét beleadva kap belőle vissza felemelt szívet és lelkületet. Láttuk, hogy volt, aki végigsírta: a válogatottságától búcsúzó csapatkapitány. Volt, aki olasz létére együtt énekelte az olaszok ellen játszani készülő magyar csapattal: a szövetségi kapitány.
Tudom, hogy azok a gyerekek, akik ott voltak a családjukkal, olyasmit élhettek át és kaphattak meg, amit kis hazánkban minden gyermeknek meg kellene tudnunk adni. Hogy legalább annyit el tudjanak mondani, mint Marco Rossi: „A himnusz éneklése számomra azt fejezi ki, hogy erősen kötődöm Magyarországhoz – Senki nem kérte, hogy énekeljem a himnuszt, ez magától jött, szívből…”
