Mi férfiak tudvalevően igen „magas” fájdalom küszöbbel rendelkezünk, és ennek okán nagyon „jól” bírjuk a szenvedést. Bármikor megküzdünk egy „halálos” meghűléssel, náthával és a 37,9-es láznál is csak 2 óránként hívatunk ügyvédet végrendelkezési célzattal. A fennmaradó időt sem pazaroljuk el a fájdalmakra, hanem papot kérünk. A hozzám hasonló szerencsésebbeknek a lelki szolgáltatás helyben van.
Az élet bajai nem mindig ilyen viccesek, és a csapások sokkal súlyosabbak, tragikusabbak is lehetnek.
Laci bácsi kicsit zömök, magának való ember volt. Már több mint 10 éve elvesztette a feleségét, özvegyen élt a fiával egy fedél alatt. Aktív életében a Volánnál volt kalauz, majd jegyellenőrként ment nyugdíjba. Laci bácsival majdnem szemben lakott Jani bácsi, bár ő csak ritkán járt haza, inkább csak az ünnepek táján, mert amióta meghalt a felesége, nem volt itthon maradása. Vett magának egy tanyát és ott gazdálkodott. A házát a lányára hagyta, hogy a vejével, unokájával békességben lakjanak benne. Ő csak hébe-hóba kereste fel őket, jobbára csak ünnepekkor. Jobban érezte magát kint a tanyán az állatok között, ahol a dolgok egyértelműek és világosak voltak, nem úgy, mint az emberek közt.
A két öreg mikor összetalálkozott a vendéglőben, megvitatták a világ dolgait, és felemlegették a régmúlt idő történéseit egy-egy pohár bor mellett. Az élet úgy hozta, hogy a szikár, örökmozgó parasztemberről, Jani bácsiról kiderült, hogy érszűkületes, és le kellett vágni az egyik lábát. Jani bácsi tolószékbe került, és ezzel egy csapásra véget is ért az addigi független élete, megtört ember vált belőle. Hogyan is lehet elviselni, feldolgozni ezt egy olyan embernek, aki mindig arra törekedett, hogy soha ne szoruljon rá senkire, és ne kelljen kérnie más segítségét, ne legyen ráutalva senki jóindulatára?! Nem tudhatom a pontos választ, de hogy nem ment könnyen a trauma feldolgozása, az már bizonyos.
Laci bácsi és az unokája tartották benne a lelket. Időnként kitolták az öregembert tolókocsijával a levegőre, hogy visszatérjen belé az élni akarás. A tavaszi nap sugarai, a segítő kezek és egy-egy vigasztaló mondat szépen lassan visszahozta az élni akarást az öregbe. Egy idő után Jani bácsi elektromos tolószéket kapott, és ezzel sokat javult a mobilitása, függetlenség érezte. Úgy érezhette, hogy így mégsem akkora teher a környezetének. A két idős embernek napi programmá vált, hogy jöttek meginni egy-egy fröccsöt, aztán mellette elbeszélgetek a múltról és a jelenről. Ő ketten voltak egymásnak a megmaradt világ.
Talán nyár eleje lehetett, amikor Laci bácsi kórházba került. Jani bácsi egyedül jött és egyre komorabban, borúlátóbban mondta el az aktuális eseményeket, hogy mi is van az ő szomszédjával. Pár nap múlva talán a postás hozta a hírt, mint aki minden hír tudója faluhelyen, hogy a Laci bácsi meghalt a kórházban. Délután megjött Jani bácsi és most két fröccsöt kért. Addig nem is szólt, amíg az elsőt meg nem itta. „Hát, meghalt ez a Laci is! Ennek is sikerült. De miért ő? Miért nem én? Itt vagyok nyomorékként, én már úgy sem érek semmit. Nekem kellett volna már rég elmenni! Elég volt már mindenből!”
Nemrég voltam egy temetésen, ahol egy olyan embert búcsúztattunk, aki már rég kész volt az elmenetelre, és folyvást kérte Jézust, hogy engedje be az általa kinyitott ajtón. Ő is már számtalanszor feltette a kérdést, hogy meddig kell még, Uram, vinnem ezt a súlyos keresztet. A rák, mint alattomos kórság terjeszkedett és pusztította a testét. Ő nem hivalkodott a szenvedésével, mert mit is ér egy-egy szánakozó részvét mondat, ha nincs benne tartalom. A betegség megtámadta az egész testét, majd a számtalan áttét a szemére is rátelepedett. Szeme világa elsötétedett, és vele együtt sötétségbe borult a jövő. Szerettei arcát már csak szívével láthatta. Így imádkozott: „Uram, megtettem mindent, ami tőlem tellett, kérlek, engedd meg, hogy végre letehessem a terhet! Már nem tudom tovább elhordozni, engedd meg Uram, hogy megpihenhessek nálad! Elfáradtam, hosszú volt az út és nehéz a teher.” Végül, a rendelt időben meghallgatta az Úr.
A nagy és erős lelkek kapnak nagy terheket a Gondviseléstől, mert nekik van képességük csupán azoknak az elhordozására.
