Lelkészszentelésről jöttünk hazafelé és az autóban beszélgettünk miközben néztük az őszi táj szépségét. Elmeséltük egymásnak, hogy mi érintett meg bennünket a nap történéseiben.
2022. október 8-án nagyon szép időre ébredtünk. Sütött a nap és meleg volt, mintha a természet is a jeles napra készült volna, hogy lelkészszentelés lesz Balatonfüreden.
Az ünnepi istentiszteleten főtiszteletű Steinbach József püspök úr hirdette az Igét. Beszédében kitért arra, hogy micsoda öröm látni és útnak indítani a következő generáció lelkészeit ebbe a nem könnyű, de annál szebb és elhivatottabb szolgálatba, amely egy életen át tartó elkötelezettséget jelent a maga szépségével, küzdelmeivel és néha akár kudarcaival is. Sok harc és kihívás vár az új szolgatársakra, de soha nem lesznek egyedül. Az Úr mindig velük lesz és az egyház közösségére is bizton számíthatnak.
Az ünnepség után a feleségem részt vett a kerületi közgyűlésen, én pedig kihasználtam a várakozás idejét és lementem a Balaton partjára. Nagy öröm ez annak, aki itt, a tó közelségében nőtt fel és ezer szállal kötődik a vízhez, hogy újra itt sétálhat a magyar tenger partján. Gondoltam, megnézem a horgászokat, hogy mit is fogtak, hiszen én is sokáig űztem ezt a hobbit. A kapásjelzők minden formáját felvonultató sporik bizony most is szépen csendben üldögéltek egymás mellett a parton. A szellő sem mozdította meg a karikákat, kutyanyelveket, de a spiccek is várták a nagy vagy legalább kis húzásokat. Pedig látni lehetett a halak mozgását a tóban, itt-ott egy nagyobb rablástól örvénylett a víz.
Végignéztem a horgászokon. Bizony ez a hobbi is egyre inkább a pénzről szól, és a jómódot tükrözi. Egyeseknek még az sem mindegy, hogy milyen boton nézik, hogy éppen nincs kapás. (De ez csak egy kósza, rosszindulatú megjegyzés.)
Megálltam az egyik horgásznál, és a „Nem zavarom?” kérdés után elkezdtünk beszélgetni. Elmondta, hogy ma még igazán egy kapása sem volt, de nem is vár a csodára, hiszen nappal nem harapnak itt a halak, és ő éjszakára jött ki valójában. Ez megmagyarázta „előnyös” öltözetét, mely egy pólóból és egy nadrágtartóval rögzített melegítőből állt, amire szolidan ráhúzott egy susogós joggingot. (Ezzel végképp nem akarom minősíteni őt, mert mi, férfiak tudunk ennél vadabb ruha összeállítással is előrukkolni. Erről az én feleségem is tudna mit írni velem kapcsolatban.) A horgász, akit Tibornak hívnak, a beszélgetés során elmondta, hogy kétszer is megégette magát házasság tekintetében. Az első felesége megcsalta, aztán levette, mint a kalapot. De ezt kisebb szenvedéssel túlélte, hiszen ő egy kemény bányász ember. De nemsokra rá jött a következő házassága, melybe már bele is rokkant. Az új asszony ugyanis olyan volt, mint a kártyában a piros hetes. A végén vitt mindent: a házát, az autóját és az addigi megtakarításait. Neki pedig megmaradt az adósság, melyet persze neki kell kifizetnie. Közben az egészsége is odalett, leszázalékolták. Mindezek ellenére Tibor büszkén vallotta, hogy ő a skorpió havában született, és mint ilyen, soha nem adja fel a küzdelmet. Most is pereli volt nejét, és minden lehetséges módon betart neki.
Meghallgattam, de ítéletet nem mondok ebben az ügyben sem, mert egyrészt csak az egyik felet hallottam, másrészt, hál’ Istennek, nem az én dolgom az ítélkezés. Hirtelen megszólalt Tibor telefonja, egyik horgász ismerőse hívta, hogy ő is lejönne pecázni. „Hol vagy?” – hallatszott a készülékből. „Ott, ahol a múlt nyáron a 6,20-t fogtam.” „Jó, majd megyek.”- fejezte be a hívást a hang. Visszatérve a válásaira, mondtam Tibinek, hogy jobban jár, ha a saját életét éli, és nem az exe kottájából játszik. Az ítéletet hagyja az Úrra, majd Ő megfizet mindenkinek érdeme szerint. Erre Tibor azt válaszolta, hogy ő bizony nem adja fel, mert ő igazi skorpió.
Ekkor megcsörrent az én telefonom is, és mennem kellett a feleségemért, mert véget ért az ülésük.
Gyorsan elköszöntünk egymástól, jó egészséget kívántam neki, és a következőt mondtam búcsúzóul: „Akinek a jelenét csak a múltja határozza meg, az a mában a jövőjét is elsiratja. Szerintem érdemes lenne ezen elgondolkodni.”
Felvettem szívem oly kedves stopposát, aztán egy kis pakolás után hazafelé vettük az irányt.
Ahogy bámultam ki az autó üvegén, eszembe jutott nagytiszteletű Nagy Csaba esperes úr beszéde az ünnepi istentiszteletről, amiben megköszönte, hogy ő lett a Pro Pannonia Reformata díj egyik kitüntetettje, mellyel elismerték élete munkáját, szolgálatát.
Az emberi éveket egy nagy űrutazáshoz hasonlította, hiszen a földgolyó velünk együtt minden évben egy ellipszis alakú körpályát jár be a nap körül, melyből mi, földlakók csupán az évszakok változását és az idő múlását érzékeljük. Egy óceánjáró hajóra felszálló katica képét hozta elénk. A bogárka úgy döntött, hogy legyalogolja a tattól az orrig terjedő, számára hatalmas, 300 méteres távolságot. Célja elérésétől nem tudta eltántorítani sem az eső, sem a szél, de még a taposó emberi lábak veszélye sem. Miközben ő szorgosan gyűrte le a centimétereket, hogy elérje a célját, az őt szállító hajó sorra hagyta maga után a mérföldeket, és végül átért a másik kontinensre. Mi is sokszor csak a saját katicányi céljainkra koncentrálunk, és közben gyakran elfeledkezünk arról az Istenről, aki hordoz bennünket.
A mai napon sok minden történt velünk. Rácsodálkoztam a természet örök körforgása. Szemtanúja lehettem annak, ahogy egy öreg fa megújul, és fiatal hajtásokat hoz. Így újulhat meg református egyházunk a lelkészek új generációja által. Ebben a napban ugyanakkor benne volt Tibor bosszúval fűtött élete is. De leginkább mi magunk voltunk benne, mint kis katicabogarak, akik haladunk egy bizonyos irányba, és boldogok vagyunk, mert a mi kis lépéseinket megsokszorozza a hajó, melyet az Úr vezet.
Az autó üvegén kinézve néztem az őszi erdőt, a színpompás lombokat. A tavaszi zöld hajtások, levelek őszre megsárgulnak, megpirosodnak, de akár barnákká is válhatnak. Mennyi, de mennyi szín és sors, mely egy nyár, egy ciklus alatt felgyülemlett, aztán pedig elköszön. Nekünk megadatott, hogy meglássuk a különbséget a fák lombjának színeiben, ahogy különbség van a megelégedett, hálaadó esperes és a mindenáron elégtételt venni akaró horgász között. De vajon magunkon is észrevesszük-e a különbséget, vagy csak leszegett fejjel haladunk újra és újra neki annak a falnak, amit sokszor magunknak építünk.
Sajnos, vagy az is lehet, hogy szerencsére, a nagy egész ismerete nem adatott meg nekünk. De a kérdés akkor is vonatkozik mindannyiunkra: „Te, katicabogár, hol és merre tartasz az utadon?”
Ez az eseménysor csupán pár ember egyetlen napjának története. Érdemes belegondolni abba, hogy nyolc milliárdan élünk ezen a földön, és mindenkinek megvan a maga története. Ezeknek az összessége alkotja a teljes képet a Mindenség kirakósában.
Rá kell ébrednünk, hogy mekkora is az Úr és mi milyen kicsik vagyunk. Mennyire mások a léptékek.
Ahogy a 90. zsoltár tanítja: „ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapnak ő elmúlása és egy éjnek rövid vigyázása”
