Pár napja egyedül mentem moziba megnézni a Magasságok és mélységek című filmet. Férjemet nem sikerült elcsalni magammal, mert ő azt mondta, hogy nem tud azonosulni ezzel az egész helyzettel, amiről a film szól. Szerinte eleve felelőtlenség, sőt egyenesen istenkísértés a magashegyi hegymászás, főleg úgy, hogy a filmben szereplő mászónak, Erőss Zsoltnak felesége és kicsi gyermekei is voltak. E véleménye mellett kitartva ő nem volt kíváncsi erre a filmre. Elfogadtam az álláspontját, de ez nem tartott vissza engem.
Valaha olvastam egy könyvet egy hegymászó kalandjáról a Mount Everesten, és ez úgy megfertőzött, hogy elméleti hegymászóvá képeztem ki magam. Egy időben naprakészen követtem a magyar magashegyi hegymászók, így Erőss Zsolt expedícióit is. Különösen is vártam, hogy mit hoz ki egy filmes ebből a nem hétköznapi, valóságon alapuló történetből. Vártam, már csak azért is, mert volt szerencsém anno személyesen találkozni Erőss Zsolt hegymászóval, a közelmúltban pedig Stertzer Hildával, az ő feleségével.
Zsolt az egyik Csillagponton tartott előadást, ahova már – tátrai balesete következtében – műlábbal érkezett. Mesélt élete szenvedélyéről és értelméről, a hegymászásról, meg mindenről, ami ezzel együtt jár. Mesélt az elért eredményekről és a balesetről is. Beszélt a haláláról is, mint ami sajnos benne van minden hegymászó paklijában. Végtelenül kedves, szerény, békességet árasztó, céltudatos embert ismerhettünk meg ott és akkor személyében. Hilda pár évvel ezelőtt vendégeskedett a helyi baptista gyülekezetben, és arról számolt be, hogy ő mint hegymászó, mint feleség, mint anya hogy tudta elviselni, feldolgozni, elfogadni a tényt, hogy férje örökre ott maradt a Himalájában. Hihetetlenül egyszerűen, természetesen, ugyanakkor a mélységekig menően beszélt saját gyászfeldolgozásáról, hitbeli fejlődéséről, hogy hogyan tudott „lejönni arról a hegyről”, amelyen férje élete véget ért.
A film középpontjában ez a gyászfeldolgozás van. Hadd osszak meg néhány rövid gondolatot/benyomást, ami a film kapcsán előjött belőlem.
1, Egy különleges ember különleges párt talált magának. Azáltal, hogy Hilda is mászott, sokkal jobban tisztában volt azzal, hogy mivel is jár/járhat együtt férje tevékenysége. Ő így fogadta el Zsoltot, nem akarta – valószínűleg nem is tudta volna – megváltoztatni. A fájdalom, a gyász pedig az az ár, amit neki is meg kellett fizetnie a szeretetért. Nem könnyű egy különlegesen megszállott ember párjának lenni. Főleg nem könnyű úgy megfizetni a szeretet árát, hogy 2 kisgyermekért neki kell vállalni minden felelősséget. De különleges ember lévén neki nem hétköznapi körülmények között kellett megbirkózni a gyásszal.
2, Sokszor elfelejtjük, hogy a különleges emberek is emberek. Milyen könnyen mondja ki valaki: „Már megmászott 9 db 8000 m-es csúcsot, feljutott a 10-re is. Csak lejön onnan, és az a maradék 4 is biztosan meglesz. Mi az egy Erőss Zsoltnak, akit még fél lába elvesztése sem tudott megállítani?!” És lám, az ember, ha különleges is, mégis csak ember, kicsi porszem, betolakodó a végtelen csúcsok világában, és hiába hódítja meg az újabb csúcsot, ha többé már nem tud visszatérni a halálzónából. Az emberi fizikum, bár olykor csodákra is képes, kénytelen szembesülni határaival és korlátaival.
3, A különleges nőből is előjön az ember, csak nála a szembesülés nem fizikai, hanem érzelmi, lelki síkon történik. Mert az ember nem csupán a racionalitás szabályai szerint működik. Hilda hiába próbálja elnyomni az érzelmi stresszt önmagában, és igyekszik nagyon tudatosan szervezni az életét, ellátni gyermekeit a rendkívüli körülmények között, mindenki érzi, hogy ez nem fog simán sikerülni, ebből kitörés és/vagy összeomlás lesz. Hogy mégsem torkollik minden tragédiába, az annak is köszönhető, hogy Zsolttal ellentétben ő nincs egyedül, megtanul segítséget kérni és elfogadni.
4, A különleges, megszállott emberek általában kissé önzők is. Az általuk kijelölt célnak képesek alárendelni mindent és mindenkit. Zsolt esetében is azt látjuk, hogy még családja, felesége, gyermekei is csak 2-es sorszámot kapnak a hegymászás után. Hilda, vele ellentétben, ezt az önzést, hogy a maga módján élje az életét, a maga módján dolgozza fel a gyászát, nem engedheti meg magának. Újra és újra szembesül azzal, hogy anya, és gyermekeinek szüksége van egy nem csak mentálisan erős, hanem érzelmileg és lelkileg is egészséges édesanyára. A filmben ezt jól nyomon követhető Hilda kislányával állandósuló konfliktusaiban. A kislány hajcsomózós kusza kinézete jól tükrözi az anya belső zavarodottságát.
5, A film mély érzelmeket láttat anélkül, hogy érzelgőssé válna. Bár egy nagyon bonyolult, összetett világban élünk, sokszor az érzelmi fejlődésünk megreked valahol a gyermeki mesék szintjén, ahol nagyon jók és nagyon rosszak, sötétség vagy világosság, végletes dolgok feszülnek egymásnak. Sokszor ezért az érzelmeken alapuló ítélkezésünk is nagyon leegyszerűsítő és végletes tud lenni. Tetszett ebben a filmben, hogy az érzelmek sok húrján játszott egyszerre: volt, amikor sajnáltam, együtt éreztem vele, volt, amikor csodáltam és volt olyan is, amikor egyenesen utáltam a főszereplőt azért, ahogy viselkedett. A Hildát megformáló Pál Emőke színészi teljesítménye előtt le a kalappal. Noha nem volt egyértelmű külső hasonlóság, mégis el tudta hitetni velem, hogy Hildát látom, amint hol nagyon, hol kevésbé szerethetően gyászával küzd.
6, Nagyon erős az a jelenet, melyre emlékszem a valóságból is, hogy Hilda maga mondja ki egy interjú során, hogy meghalt a férje, amikor a riporter még a reménységet igyekszik táplálni. De az asszony hegymászóként tudja, hogy ott fönn nem bír ki senki két éjszakát a szabadban. Mindannyian érezzük, hogy van abban valami sorsszerű, hogy Erőss Zsolt élete a hegyekben ért véget. Egy dolog azonban ésszel felfogni és kimondani valamit, ha ezt nem tudja követni a lelkünk. Ahogy segítője mondja, Hildának (mindenestül) le kell jönni a hegyről. Viszont a gyász feldolgozása szempontjából nagy nehézség, hogy az asszony nem tud elbúcsúzni férjétől. Nincs test, nincsenek hamvak, nincs temetési szertartás, mely – ha sokszor nem is tudatosul, és felesleges tortúrának tűnik – mégis segít lezárni az elhunythoz fűződő egyfajta fizikai köteléket. Ezért rendeznek egy idő után a terapeuta tanácsára egy nagyon sajátos temetést a legszűkebb családi körben.
7, Végezetül legyen egy sajátos kritikai észrevételem is. Sajnáltam, hogy az igazi Hilda hitbeli birkózása, bizonyságtétele kimaradt a filmből. Értem én, hogy ez egy közönségfilm, és minél szélesebb réteget próbáltak megcélozni vele, és nem akartak senkit „elrémíteni” a keresztyén hit „erőltetésével”, de így – legalább is szerintem – a gyászfeldolgozás egyik legfontosabb építőköve maradt ki a filmből. Istenbe vetett hit nélkül, a feltámadásába vetett reménység nélkül épp lélekkel felállni egy ilyen tragédiából, gyászból számomra a lehetetlen határát súrolja. Egy hasonlóan gondolkodó kommentelő a nevemben is így fogalmazott: „A hitkrízist láttuk a vásznon, azonban a „hazaérkezést”, a hitében való megerősödést nem (vagy legalábbis én nem fedeztem fel), pedig nagyon vártam, hogy ez hogyan fog megjelenni.”
Ettől függetlenül ajánlom Csoma Sándor filmjét mindazoknak, akik már veszítettek el valakit, és azoknak is, akik a későbbiekben fognak csak szembesülni a gyász súlyával, egyszóval mindenkinek.
