Vasárnap reggel elég nagy ködben indultam el az aznapi első istentiszteletet megtartani a szomszéd községbe. Érezhetően minden autós visszavett a sebességből, és a templomocskánk közelében még inkább lassítanom kellett, hogy egyáltalán meglássam a parkoló bejáratát.
A köd kitartott egész délelőtt, volt néhány napsütéses ajándék-óránk, aztán hamar sötétedni is kezdett. Hiába no, november van, a ködök hónapja, és már korán sötétedik, kevesül a fény.
Este találkoztam a hírportálokat olvasgatva a hat éves kislány esetével, aki délután, sötétedéskor tűnt el szülei mellől egy kutyust követve a Győr közeli tanyájukon. A szülők azonnal jelezték a rendőrségen az eltűnést és a közösségi oldalon is közzétették, segítséget kértek.
Rengetegen megmozdultak, több száz hivatásos és önkéntes kereste a kis Zórát egész vasárnap este és éjszaka a sűrű ködben, a novemberi hideg sötétben hőkamerákkal, kiképzett kutyákkal. Aztán egyelőre feladták. Majd reggel, talán addigra a köd is felszáll.
Van az a történet a Bibliában, mikor a tizenkét éves Jézust elvesztik a szülei. Ennek kapcsán a hittanosokkal mindig beszélgetünk az elveszettség érzéséről, megtapasztalásáról. Jönnek a kis élményeik a maguk elveszéseiről városi forgatagban, bevásárlóközpontokban. És a jó befejezés, hogy aztán anya és apa megtaláltak.
Nekem egyetlen ilyen gyerekkori emlékem van. Párizsban, a Mont Marte művésznegyedben bámészkodtam el zsúfolt embertömegben – lehettem ilyen hat év körüli én is. A szüleim is elbámészkodva tovasétáltak a vendéglátóinkkal és egyszer csak nem voltak már sehol. De valahogy nem ijedtem meg, nem mozdultam onnan sehova, és végül visszajöttek (vágtattak) rémülten…
De nincs élményem arról, hogy milyen lehet a gyerekemet elveszíteni, átélni, hogy eltűnt, nincs meg, nincs sehol. És nem embertömegben tűnt el, hanem a hideg novemberi éjszakában, üres szántóföldeken, átláthatatlan ködben és aztán sötétségben. És tudni, hogy ott van valahol kint a prérin egymagában kiszolgáltatottan, hat évesen! Én pedig tehetetlen vagyok. Borzalmas lehet!
Van egy másik történet az Evangéliumban, sőt mindjárt három is összefűzve Lukácsnál. A három elveszett története: a drahma, a bárány és a fiú – a „tékozló fiú”. Az elveszett drahmájáért az asszony összesöpri az egész házat, míg meg nem leli. A bárányért a jó pásztor addig megy, amíg meg nem találja. De az apa csak vár és vár, amíg egyszer csak haza nem jön, meg nem lesz a fia. De közös a történetekben, hogy mindegyikben voltaképpen Isten az, aki fel nem adva, szakadatlan, végsőkig menve keres és keres, vagy épp tehetetlenül vár. Minket és miránk.
Sosem gondoltam még így Őrá. Hogy Ő azzal a szívszaggató aggodalommal, igyekezettel, elszántsággal és néha „kétségbeeséssel” – elkeseredéssel, haraggal – keres minket, elcsavargókat, elveszőket, amit csak egy szülő érezhet és élhet át. Ádám!!! Hol vagy?!?
Jó volt ma olvasni, hogy a reggeli órákban siklóernyősök is bekapcsolódtak a keresésbe, és a kitisztult időben egyikük hamarosan meg is találta a kislányt a péri repülőtér környékén, mintegy két-három kilométerre a tanyától, ahonnan elkóborolt. Jó sokat gyalogolhatott a csöppség a ködben eltévedve, de a meleg öltözet megvédte a kihűléstől, mikor kimerülten elaludt.
A kicsi Zórának jókedve volt, mikor megtalálták, picit fázott ugyan, de mosolygott és fogalma sem volt arról, hogy annyian keresik őt. Azt mondta, hogy egy fa alatt aludt és most napozik. Döbbenet. Fogalma sincs arról, hogy ha nem találják meg, meg is halhatott volna. De Istennek hála jó vége lett a történetnek.
Újra csak nézem az esti ködöt, és arra gondolok, hogy Istennek ilyen babácskái vagyunk, öntudatlanul eltekeregve a hideg, sötét és halálos valóságban, Ő pedig lélekszakadva keres minket. És utánunk küldte a legprofibb embermentőt, lélekkamerás keresőt, halálba is utánunk vitorlázót, lesiklót, Jézust. Mert ha valaki, Ő találhat meg. És Édesistenem, hát nem erről szól a karácsony?
