Sokan mondják, hogy a keresztényeknek vége van. Nincs rájuk szükség. Hiszen már kevesebben vannak. Nemsokára megérkeznek a népszámlálási adatok és van, aki előre fél, hogy számunkra rosszak lesznek a mutatók. Biztos nem vállalják annyian, mint 20 éve.
A népszámlálás előtt nem nagyon akartam erről írni, de van egy történet a bibliában, ahol a népszámlálásért elég erős büntetést kézbesített Isten. Dávid népszámlálásáról van szó. Sámuel második könyve a huszonnegyedik fejezetben szól róla. Úgy foglalhatjuk össze legjobban, hogy Dávid felméri az erejét, hány emberrel „gazdálkodhat”. Mennyi a harcos, milyen a népszaporulat. De ez azt is jelenti, hogy már nem Istennel számol egyedül, hanem belopakodik a gondolkodásmódjába az emberi számítgatás. Mintha Isten előtt ez eddig számított volna. Pedig saját maga példáján tudhatta volna, hogy Isten nem azt nézi, ami a szeme előtt van, hanem, ami a szívben van. Nem szükséges a népet megszámlálni valamilyen szempont szerint értékelgetni. Mert végső soron úgyis minden Istentől függ.
Van itt egy másik népszámlálás, amelynek következménye is egyben, hogy Jézus Betlehemben született. Augusztusz császár és a római birodalom adópolitikája követelte meg, hogy megtudják, milyen bevételre számíthatnak adóból és regisztrálják az adófizetőket.
Mindkét esetben arra kell gondolnunk, hogy a számtannal akarják biztosítani az elkövetkező időben a hatalmukat.
Azonban van olyan eset is a Szentírásban, a Bírák könyvében, ahol Gedeonnak egyenesen azt parancsolja az Úr, hogy küldje haza a katonái javát, mert túl sokan vannak a harchoz. Meg akarja mutatni az Úr, hogy ő fogja ajándékba adni a győzelmet. Ugyanígy láthatjuk, hogy Illés próféta ott áll a Kármel-hegyén „egyedül”, és vele szemben a 400 Baál próféta, meg a királyi teljes adminisztráció és a hadsereg. Nem számít a „sokság”. Számtalan példát sorolhatunk fel, amikor Isten szántszándékkal meggyengíti a népét, hogy megérezzék és megértsék, Istennél van az erő, a hatalom, meg az ország, és még a dicsőség is az övé. Imádkozzuk az Úri ima végét, de mikor vesszük komolyan.
De térjünk vissza a profán világ állandó figyelmeztetésére, fenyegetésére, hogy nincs szükség a keresztényekre. A baj az, hogy el is hisszük. Az orvoslásban, ápolásban megszervezték a védőnői, ápolói, orvosi hálózatot, kórházakat, különböző menhelyeket, fogyatékosok, idősek, anyák, csecsemők otthonait, a haldoklók házait. Van Vöröskereszt. A mindennapi ellátásokban mentőszolgálatok, élelmiszerbankok és különböző civil szervezetek segítik az emberek mindennapi életét. Ez nagyon jó. Hol van az egyház, kérdezik. Miért marad ki ezekből. Mivel ezekben nem látjuk, tehát nincs rájuk szükség.
Ez persze szíven ütött párszor engem is. Nem vagyunk ott. Mi nem jótékonykodunk annyit, látványosan, nem tudjuk adminisztrálni, fotókon mutogatni. Majdnem elhittem magam is, hogy felesleges Krisztus népe. De egyszer csak rájöttem, hogy mindezek a vívmányok a keresztyénség hitéből nőttek ki. A keresztyén emberek tették meg az első lépéseket. A Vöröskeresztet is keresztyén ember alapította. Mindazok a szociális munkák a különböző rendekből indultak, akik istápoltak, gondoztak, gyűjtögettek, tanítottak. Ha úgy tetszik a keresztyénség elvégezte a munkáját és tanította a közösségeket, akik ezt jól át tudták venni, és csinálják.
Jézus azt mondja, hogy „Ti vagytok a föld sója. Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják, és eltapossák az emberek.”(Mt 5, 13) Nem szabad irigykedni, féltékenykedni, hogy a civil szervezetek elveszik azt, amit kitaláltunk. Mi is Istentől kaptuk és sikerült tovább adni. Inkább nyitottnak kell lenni az együttműködésre azokkal, akik nem akarnak kinyírni minket és értékelnek. Nyitottnak kell lenni az új formájú szeretetszolgálatra, az újabb feladatokra, amit Isten ránk bíz. Ismét megtudni mi az Úr akarata. Ez a feladat. Ezt ismét tovább kell adni. Mert ez a „só lét”. Amit csinálunk, amit Isten ránk bízott, az nem a számok bűvöletében történik. Az a só, az íz funkcióban lesz. A mi dolgunk nem több és nem kevesebb, mint Isten akaratát és parancsait felvállalni. Ez transzfer. Az isteni jó meg fog jelenni a közösségekben. Erre bőven van példa. Ennek lehetünk eszközei.
Persze jó lenne némi dicsőséget és pénzt is felvenni érte jutalmul, meg a kitüntetések is csábítanak a népszerűség miatt. De mindezek nem érdekesek. A világ így működik. De mi annak örüljünk, hogy a nevünk fel van írva a mennyben. (Lk 10, 20)
Nem számít hányan vagyunk, ha az Úr velünk van. A keresztyénség értelme a közösség az Úrral és népével. Ennek vállalása, és ez mindenképpen hatással van a profán világra is. Mi pedig része voltunk a legnagyobb jónak, ami történhetett velünk. Istennel közösségben.
