Mindig is nagyon szerettem karácsonykor az ünnep második napját, ez most sincs másképp. Amíg nem voltam önálló lelkész, a legtöbbször ez volt az én terepem, huszonhatodikán prédikáltam én. Mióta egyedül vagyok, megfordult a dolog, próbálom úgy intézni, hogy igehallgató legyek, le tudjak ülni a másik oldalra.
Miért szeretem a huszonhatodikát?
Először is azért, mert karácsony még mindig, de már sokkal nagyobb szabadsággal. Huszonnégy gyönyörű, huszonöt meghitt. Huszonhat az olyan megtűrt következmény, amivel nem mindig van mit csinálni. Huszonnégy szép vacsora, huszonöt a vendégekkel eltöltött harsány, sztorizgatós ebéd. Huszonhat a maradék. De ez csak az egyik oldal, van itt más is. Huszonnégy a stressztől terhelt nyitány, jajj, csak el ne rontsuk, huszonöt a lényeg és a centrum, tartani kell a szintet. Huszonhat szabad ezektől.
Huszonhatodika szabad. Nem árnyékolják elvárások, felemás tradíciók. Ilyenkor a díszletek mögé lehet tekinteni. És ez az, ami segíthet a valódi lényegben. A szentesti szokások, karácsonyi fények, a pörgés és a telített élmény sokat ad, de el is takarhatja azt, ami miatt egyáltalán ünneplünk. Figyeljük meg, karácsony másnapján sokszor előbukkan a korábban hallott karácsonyi ige és végre van idő és lehetőség találkozni vele. Mert szabadok leszünk a lényeggel törődni.
Másodszor huszonhat lassabb, szellősebb. Lehet tartani a lépést, kapunk levegőt végre. Néha ijesztő belegondolni, hogy az ünnepbe, aminek a töltődésről is kellene szólnia, mennyi mindent belezsúfolunk. Huszonnegyedikén, huszonötödikén annyi élményt kapunk, hogy rendszerezni nem tudjuk és ezen túl, ebbe a két napba annyi teendőt, aggódnivalót, logisztikai trükköt és bravúrt is beépítünk, ami egy hétre is elegendő lehetne.
Huszonhatodikán ezekből már kevés lesz. Emberléptékű, mondhatnánk, de helyesebb, ha úgy mondjuk, hogy valóságléptékű. Sokkal inkább közel áll ahhoz, amit tényleg bírunk, elbírunk.
Harmadszor, huszonhatodika kifelé nyitott nap már. Már közeledik vissza a hétköznapi élet, a megszokott. Már tervezünk a megszokottal is. Nincs elkerítve, nincs hermetikusan elzárva, érezni, hogy nem külön világ. Ilyenkor a prédikációkban is több a kapcsolódási pont – de ez jó. Hisz lehet, hogy egy ünneplő nép hallgatja az üzenetet, de a hétköznapjaiban küzdő emberek fogják az életükbe beépíteni.
Épp ezért a kapcsolódással valahol autentikusabb is – jobban hasonlít a jászollal, otthontalansággal, pásztorok meglepő megjelenésével elénk lépő karácsonyi alaptörténethez.
Szeretem huszonhatodikát, egy ideje készülök is rá. Hogy ne csak úgy rohanjon pótkocsiként a két erősebb, telítettebb nap után. Hogy meglegyen a maga értelme szabadabban, lassabban, nyitva a mindennapok felé. Mert lehet, hogy az ünnepi izgalmakból kifelé tartva jobban utolér az Megváltó szava minket.
