Most, hogy a világ újra megbolondult, felborult a rend, és soha nem látott intenzitással megjelent az igény egy ügyeletes megváltóra, szekuláris messiásra, valami új, lelkesítő eszmére, fel kell tennünk a kérdést: meddig megy még az utópiagyártás arról, hogy a világ egyszer csak mindenki számára boldog hellyé válik. Nem volt még elég? Úgy látszik, nem. Hiába minden történelmi tapasztalat, valahogy makacsul tartja magát az a minden alapot nélkülöző hit, hogy a holnap majd jobb lesz, hogy majd eljön a kor, amikor az ember történelmét nem az érdek, az önzés, az erő igazgatja. Ehelyett globális szinten mégis azt látjuk, hogy hiába minden valóban figyelemreméltó tudás, technológia, a viszonyok ugyan napról napra változhatnak, de a lényeg mindig ugyanaz: érdekvezérelt csoportok végtelen háborúja mozgatja a világot, amelyben mindenki a másiktól való fenyegetettség valós vagy hamis hite miatt saját maga túléléséért küzd. A létfenntartásért folytatott állandó küzdelmet értelemszerűen a nyers anyagi érdek mozgatja, mely érdek érvényre juttatásának eszköze az erő. Mi más?
Mióta a világ világ, ez mindig is így volt, s hamis minden olyan állítás, amely az ember történetében valamiféle erkölcsi fejlődést lát. Az ember nem fejlődik, javíthatatlan, minthogy léthelyzete a világban állandó. Ezt onnan is lehet tudni, hogy ha több ezer éves történeteket olvasunk, megdöbbenéssel látjuk, hogy az emberi cselekvés mozgatórugói mindig ugyanazok. Ha nem így lenne, nem értenénk meg egy bibliai történetet vagy egy görög drámát. De nagyon is értjük. Kain és Ábel történetét ma sem kell magyarázni.
Éppen ezért különös, abszurd, sőt irracionális a nyugati modernitásnak az a fejleménye, hogy sorozatosan utópiákat gyárt a világ megjobbításáról, miközben a keresztény világképet, azt a világképet, amely egyszer s mindenkorra leszámol azzal a téveszmével, hogy az ember erkölcsileg meghaladhatja önmagát, ópiumnak ítélte. Nem a kereszténység az ópium, hanem az a csőlátó, korlátolt ateizmus, amely megfosztotta az embert attól a képességétől, hogy túllásson evilági létének szűkös határain, s hamis utópiákba rángatta bele. A keresztény világkép nemhogy nem ópium, hanem a lehető legradikálisabb szembenézés az ember világával, s annak a kimondása, hogy ez a világ menthetetlen, soha nem lesz az a hely, amelyről amúgy mindenki álmodik. Ópium sokkal inkább minden olyan utópia, amely ennek a világnak a megjavíthatóságában hisz. Ami persze nem azt jelenti, hogy ebben a világban ne jelenhete meg a jó, meg hogy nem kellene mindenkinek a világ megjavítására törekednie, de látni kell, hogy a jó végleges és teljes uralmát semmiféle történelmi tapasztalat nem támasztja alá. Az ópium az a mítosz, amely azt akarja elhitetni, hogy a világ halad a jó kiteljesedése felé. Ez egész egyszerűen hamis tétel, amely csak arra jó, hogy elkerülje a szembenézést a valódi létkérdésekkel, a világ abszurditásával, s az embert egy hihetetlenül felszínes, kábító happy-kultúra karjaiba lökje. De ahogy Pilinszky mondja, „A tények mögül száműzött Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét.” Ilyenkor, az emberi történelem rettenetének láttán az ópium hatása hirtelen elmúlik, hogy aztán a „haladás” új utópiái kapjanak lábra.
A keresztény világképpel az a baj, hogy igaz. Túlságosan is kijózanító, bűnbánatra és megtérésre hív, földhözragadtság helyett eszkatológikus távlatot nyit, szemben azzal az ópiummal, amelyet a mai szekuláris messianizmusok kínálni tudnak. Ezért kellett a teológiát kivezetni a racionális humántudományok világából. Józanságával, realizmusával, könyörtelenül kritikus világlátásával túlságosan is útjában van a nagyipari ópiumgyártásnak.
