Mindenki tudja, hogy a zabszemet milyen szorult helyzetekkel kapcsolatban szoktuk emlegetni, ezért nem is térnék ki annak pontos helyére. Inkább azon gondolkozzunk, hogy mi is okozza az ilyen feszült állapotot. Se szeri se száma azoknak az eseményeknek, amik ezekért a nem kívánt pillanatokért felelősek az életünkben. Félhetünk egyes dolgok bekövetkezésétől, aggódhatunk bizonyos történések jó kimenetélért vagy helyzetek jobbra fordulásáért. Iskolás korban pl. egy jó felelésért, vagy esetleg azért, hogy ki tudjuk bekkelni azt a bizonyos tanórát, jól teljesítsünk egy-egy fontos vizsgán. Később egy randi beteljesülésének lehetősége is fixálhatja a zabszem pozícióját és okozhat heves szívdobogást. Életünk minden korszakából lehetne még hozni a példákat. Van valami közös ezekben a „zabszem élményben”, mégpedig az, hogy akkor és ott úgy gondoljuk, hogy az előttünk lévő esemény sorsfordító lesz az életünkben.
Egy békés délelőttön a fogászati rendelő nem éppen tágas várójában szépen sorban ültek a páciensek. A hely légköre előhívta mindenkiből a kulturált emberi viselkedés legudvariasabb megnyilvánulásait. Senki nem akart a másik elé tolakodni, hogy előnyt szerezzen magának. Sőt, képesek voltak akár saját pozíciójukat is feladni, amiért más környezetben vérre menő küzdelmet folytattak volna. De hát a fogorvosi rendelő mindenkiből a legszelídebbet és legjobbat hozta ki. Egy őszes úr erősen rágyúrt a bal felső 6-osára egy barackmaggal, és az edzés nem volt hatástalan. Erről árulkodott csúnyán feldagadt arca. A szőke tini erős anyai felügyelettel jött el felrakatni a fogszabályzót. A harmincas éveiben járó úr csupán csak ott szerette volna hagyni eredendően jobb sorsra hivatott, fájós fogát. A fogas kérdésekkel terhelt emberek között a csend szinte tapintható volt.
Az akár idillikusnak is tűnő némaságot egy felhangzó „áááááááá” és a fogorvosi fúró kiszűrődő zúgása törte meg. Ezek hallatán mindenki megborzongott, és még komorabban nézett maga elé. Ekkor a többségnél jött a hirtelen felismerés, hogy tulajdonképpen nem is fáj a fogunk, és nincs is mit keresniük itt. Akár haza is mehetnének, hogy ne tartsák fel a sort a jelenlétünkkel. Aztán elhessegették a gondolatot, mert emlékeik szerint gyerekkorukban sem jött össze ez a gyógymód, és estére mindig rosszabbul lettek. Az egyik sortárs felvetette, hogy a neten olvasott valami csodaszerről, hogy elég egy injekció a megfelelő helyre, és újra kinő tőle a fogunk. A másik egy tablettával kapcsolatban hallotta ugyanezt. Ez utóbbi már sokkal jobban tetszett mindenkinek, lehet, hogy ennek a fecskendő nélküliség volt az oka. Felvillanyozódva ment a diskurzus a technika csodáiról, melyeknek a mesélő szerint csak az a szépség hibája van, hogy kb. 30 év múlva fog ideérni hozzánk. Közben a háttérben szépen szólt a fúró, és az „áááááááááááá” hangokat olykor „úúúúúúúúúúú”-kal is cifrázták. Idővel kicserélődtek a váróban a betegek, de a téma maradt, és ez tartotta a várakozókban a lelket. Végül előbb vagy utóbb mindenki átjutott az ajtó másik oldalára, és helyet foglalhatott a „kényelmes” székben. Nyissa ki a száját!- mondta ellentmondást nem tűrő hangon az orvos, és erre elillant minden szép, rózsaszín csodáról szőtt ábránd. Már annyit sem mondhattam, hogy nem kellene-e ezt előbb mégis megbeszélni. Ebben a székben csak „szájtátiakra” van szükség, és nem okoskodókra.
A különböző szakmák egy bizonyos értelemben nagyon hasonlítanak egymásra. Hiába, hogy az egyik kőműves, asztalos vagy autószerelő, mérnök vagy akár egészségügyi dolgozó, ebben a sorban teljesen mindegy. Mivel mindegyik esetben az történik, hogy egy adott szakembert megtisztelnek az emberek teljes bizalmukkal, és a segítségét kérik egy bizonyos problémájuk megoldására. Ekkor lép életbe az un. „szerencsefaktor”, hogy mikor találja meg az ember a sok „jó lesz úgyis”-ok között a „meg tudom és meg is oldom” szakembert. A hivatalos szakik egyik része eleve azon gondolkodik, hogy hogyan ne lehessen megoldani a problémát, de a végén majd valahogy „okosba” mégis megoldanák. A valódi szakember látja a megoldást. Közben tisztában van a képessége, lehetősége és a tudása határaival is, és ezt nem fél őszintén elmondani.
Évek óta küszködök a lábammal, pedig tényleg nem hanyagoltam el, és rendszeresen eljártam az ortopédiai rendelésre. Fel is írtak mindent, ami szerintük jó lehet, és amitől elmúlik a fájdalom. Sajnos a probléma nemhogy nem oldódott meg, sőt az idő előre haladtával inkább egyre rosszabb lett a helyzet. Tovább kellett keresni, kutatni azt a szakembert, aki tudja a megoldást a bajomra.
És ekkor jöttek sorra az én zabszemeim:
- zabszem: Megtalálom-e azt, aki tényleg orvosolni tudja a problémámat?
- zabszem: Ha megtalálom a megfelelő doktort, nehogy azt mondja, hogy miért csak most jövök, korábban kellett volna, így sajnos már nem tud segíteni.
- zabszem: Tényleg ő-e a hozzáértő személy, vagy csak azért gondolom ezt róla, mivel olyan sokat kerestem már, hogy azt a választ kapjam, amit hallani akartam.
- zabszem: Már 4 éve várok erre a műtétre. Akarva akaratlan előjön az a gondolat, hogy kell-e egyáltalán ez a tortúra nekem, mert mi lesz, ha netán rosszabb lesz. A mostani állapotomat legalább már ismerem.
- zabszem: 6 hét fekvőgipsz. Hogy lehet ezt túlélni?! Sosem szerettem rászorulni senkire, ezerszer inkább én segítek. Most sem szeretnék senkinek a terhére lenni, mert inkább… De világos, hogy most nem boldogulok egyedül.
- Lesz-e egyáltalán felgyógyulás?
Múlt pénteken telefonáltak az ortopédiai klinikáról. Jóllehet már jó ideje nagyon vártam ezt a hívást, most mégis úgy ért, mint derült égből a villámcsapás. Többé már nem lehet illúziókat kergetni, hogy majd így lesz meg úgy lesz, és a műtét még egy távoli esemény. De nem ám! Kedden 9-10 között be kell feküdnöm a kórházba, mert szerdán lesz a műtétem. Felgyorsultak az események, hogy mit is kell még megcsinálnom, amíg még mozgóképes vagyok. Elsőként le kell lakkozni a kádülőkét, amit azért csináltam, hogy gipszelt lábbal is meg tudjak majd valahogy mosakodni.
Igazából mindig csak a műtét jár a fejemben, és minden az orvosok által eddig elejtett szó, mint egy ék a tudatomban, újabb és újabb utat nyit meg a gondolatok és kétségek előtt. Azt mondják, hogy a műtőasztalon nincs egy ateista sem. Ez biztos, de én azt remélem, hogy engem az Úr már eddig is az ő hívő gyermekei közé sorolt. Bár az én mostani hitem nem éri el a mustármag nagyságát, de lehet, hogy annak ezredrészét sem. Mégis folyamatosan csak azt kérem Tőle, hogy bocsássa meg vétkeimet, és tartsa bennem a lelket. Segítsen, hogy meg tudjam őrizni emberi méltóságomat, és őszinte szívből így tudjak kiáltani: „Hiszek, Uram, légy segítségül az én hitetlenségemben.”
Hálás szívvel köszönöm mindazoknak, akik imáikkal tartják bennem lelket, akik szeretnek és támogatnak, mert egyedül ez a külsőleg erős férfi ember is nagyon, de nagyon gyámoltalan, elveszett tud lenni. De legyen meg, Uram, a műtéttel kapcsolatban is a Te akaratod.
Tulajdonképpen ennyi a lényeg, hogy a zabszemtől eljussunk a mustármagig.
