Alaposan elvétenénk a böjt lényegét, ha csupán a lemondással és önmegtartóztatással azonosítanánk. A böjt időszaka a hívő ember számára nem kényszer, hanem egy nagyszerű lehetőség a belső megtisztulásra, az Isten előtti elcsendesedésre, a Vele való kapcsolatunk megújulására.
A böjt azt kérdezi: Tudok-e lemondani valamiről annak érdekében, hogy Istenhez közelebb jussak? Tudok-e áldozatot hozni, hogy belül gazdagodhassak? Lehet ez akár evéssel vagy ivással kapcsolatos döntés, vagy vonatkozhat a szavainkra, beszédünkre, esetleg valamely szokásunkra. A böjt mindig a gyenge pontjainkra kérdez rá. Ha a lemondás belülről, hitből fakad, akkor nemcsak külső hatása lesz, de jó eszközzé is válhat a belső megtisztulás felé vezető úton!
Persze, mindehhez kell már eleve egy bizonyos fokú önismeret, hogy rá tudjak döbbenni, hogy éppen mivel vagyok túlságosan tele, „eltelve”, hogy mi lett nekem akkora kupaccá, fallá, hogy Istentől már inkább elválaszt. Erre is Isten tud elvezetni, vagyis a böjthöz is Vele kézen fogva érkezhetünk el.
A Bibliában gyakran előfordul helyszínként a puszta, a pusztaság. Kietlen, élettelen tájra gondolunk a szó olvastán, és nem igazán kapcsolnánk hozzá semmi pozitívat. Mondhatnánk, eléggé ingerszegény környezet. Pedig éppen ezért a puszta nagyon gyakran válik Istentől való eszközzé, lehetőséggé.
Jézus negyven napra a pusztába megy böjtölni, mielőtt belekezdene nyilvános tanítói és megváltói munkájába. Éppenséggel így szabadul ki a mindennapokból és az emberi környezetből, így menekül ki felé áradó igények, elvárások, tennivalók, társadalmi-közösségi szerepek kényszeréből. És így él át mélységes, erőt adó közösséget az Atyával.
Van, aki böjt idején ma is megpróbál kicsit elszabadulni, egyedül tölteni néhány napot, falusi szálláshelyen, erdei magányos sétákkal, igeolvasással-imádsággal csendben lenni és felszabadulni a „halk és szelíd szóra”. Ehhez persze alapból képesnek kell lenni az embernek önmagával lenni…
De van, mikor a puszta felülről kapott kényszerhelyzet. Izrael népe negyven éven át vándorolva a pusztában böjtöli ki igazi Isten-népévé válását. Ez az ítéletük, de ez az egyetlen lehetőségük is, hogy jövőjük legyen.
Igen, vannak olyan idők az életünkben, amikor Isten emel ki megszokottságainkból, Ő visz ki minket az üres pusztába, valamilyen próbahelyzetbe, valami hiány, veszteség böjtjébe. Az Úrtól kapott pusztának azonban mindig célja van, a próba voltaképp mindig egy kérdés: „próbára téve téged, hogy megtudja, mi van a szívedben”. A puszta böjtje az Istennel való kapcsolatunkra kérdez rá.
Lehet, hogy csupa jó szándékkal, nagy okosan eltervezem a böjti időszakomat, látni vélem, mire és mikor van szükségem, meg hogy miben lesz azért feltétlen feladatom. Aztán történik valami. Ilyen könnyebb-szelídebb esetben jön egy vírus, és puff, ott vagyok a pusztában. (Van, aki ennél keményebb módon vitetik ki a „pusztába”.) Elszállnak jelenlétek, részvételek, feladatok, munkák tervei. De a lázcsillapító és az orrcsepp közt félúton, a papírzsebkendő hegyek előtt, ott ül velem Jézus. Én meg éppenséggel el is fogadhatom, hogy most ezt találta ki nekem.
