A kisgyereknek korának megfelelően csöpögtetni a nagyhetet, a Biblia nagy igazságait és az üdvtervet bizony nehéz. Nem csak azért, mert ott bizony vér és szenvedés is van, hanem mert ezekről olyan kifejezésekkel beszélünk, ami elég távol van a szokásos szavainktól.
Bár otthon mindig volt gyerekbibliánk, én úgy emlékszem, elsős hittanos koromtól kezdve kezdtem megismerni a történeteket, ovisként szerintem csak annyira találkoztam a témákkal, amennyire ezt az ünnepek besodorják a kisgyerek életébe.
De most hasonló korú gyerekek szüleivel összedugtuk a fejünket. Mi az, amit már igen, mi az, amit még nem, és hogy. Ovisoknál az elvont fogalmak még üres halmaz. Váltság? Bűneinkért?
Melyik könyvből olvassuk, nézzük? Úgy éreztem bénázunk. A legjobb cél érdekében, de keressük és nem találjuk a szavakat, azokat a hasonlatokat, amivel érthetővé válik a kiscsoportosnak.
És minden dadogó szavunk ellenére ugyanakkor valami mégis átment. Elvittük szülőfalumban gyermekistentiszteletre, felbuzdulva azon, hogy egy óvónő tartja. És ugyan csak húsz percet sikerült eltölteni mielőtt felállt és kijött, de a külső szobából a következőt hallottam: Nekünk van egy istenkönyvünk, abban is benne van Pilátus! Majd mikor feltette a kérdést az alkalom vezetője, hogy honnan tudjuk, hogy feltámadt, cserfes fiam a következőt mondta: Onnan, hogy legyőzte a katonákat (értsd: földre estek) és mikor jöttek az angyalok, akkor már élt!
Nem mondom, hogy nem szorul még finomhangolásra a történet és a mögöttes teológia, de megnyugodtam abban, hogy a sok fejtörésnek és próbálkozásnak átadni a Húsvét titkát volt értelme.
Két másik szülővel dugtuk össze a fejünket ez ügyben, három-három hónap különbséggel egyidősek a fiaink. Mind arra jutottunk, hogy eljött a pont, amikor a gyerek meggyászolta Jézust, majd átélte a megkönnyebbülést is, hogy él. Talán most elsőre ennyi elég. De legalábbis komoly imádságunk, hogy a mi fogyatkozásainkat Isten pótolja ki gyermekeink lelkében úgy mint másutt.
Nem rég mondta nekem egy hölgy, aki sokat küzd a maga anyai szerepével, hogy ugyan nem hiszi, hogy jó anya, de amint feladná a harcot és megadná magát a rossz anya bélyegének, abban a pillanatban elveszti a gyermekét.
Úgy hiszem hasonló a hit plántálása is: bénázunk, értelmezhetetlen üres szavakat mondunk, félresiklik időnként. De amint feladjuk a próbálkozást, akkor elveszítjük az ügyet. Bátorodjunk tehát a tökéletest tökéletlen szavakkal mégis valahogyan továbbadni.