Pápalátogatás. Ízlelgetem magamban, hogy hogyan is vagyok Őszentségével, a látogatásával, a köröttes mizériával. Celebek: háborítanak. Miért gondoljuk, hogy egy pár levitézlett vagy sosem érdemesült név kell a nagyérdeműnek még őszentsége mellé grátiszban, hátha nem elég látványos az áldás? Előre látom a kisebb-nagyobb politikusok közösségi médiás posztjait a pápalátogatásról, hát ez se derít jókedvre.
Mégis van bennem egy várakozás, hogy kimondja a szentatya azt, amiért érkezik. Nincs olyan messze mögöttünk virágvasárnap, párhuzamot látok: az akkor összegyűlt tömegben is annyi különféle váradalom élt. Volt, aki politikai üzenetet és megvalósulást várt Jézustól, ahogy gondolom, most e katolikus egyházfőtől is sokan várnak valami jó odamondást a hatalom ennek vagy annak a felének, ki-ki preferenciája szerint. Voltak és vannak, akik csak a látványosság kedvéért mennek, mégiscsak izgalmas az az új miseruha, meg végül is ki tudja, hányan férnek be a Kossuth térre pontosan… Voltak, akik valamilyen csoda után áhítoznak, mert hallottak efféléket Jézusról. Bizonyára kilenc nap múlva is lesznek sokan, akik csak egy érintést, csak a szeme sugarát, csak egy messzi intést áldásként szeretnének elcsípni, hátha ez segít az ő nagy bajukon. És a sok különféle és egymásnak is ellentmondó váradalom közben Jézusnak volt egy küldetése, amiről nem hagyta sem az ördög kísértésének, sem pedig az érkező emberi elvárásoknak, hogy eltérítsék.
És ezzel a hasonlítással nagyjából ki is mondtam azt, ami nehézségünk protestánsoknak, hogy kapásból Jézussal kerül párhuzamba a legnagyobb és legismertebb egyházi vezető, katolikus testvéreink szerint Krisztus helytartója. Ott motoszkál bennünk a kérdés, szabad-e embernek ilyen magasra emeltetnie? De abban reménykedem, hogy legyen bár ördögi, bár emberi szándék, nem tántorítja el attól a küldetéstől, amiért eljön 28-án Budapestre, mert akármilyen bajban is vagyok az ő személyének megítélésével, azt hiszem, hogy vezetett, gazdás ember ő is, aki Istenre figyel.
A Krisztus a jövőnk mottó egészen közel jött a szívemhez. Micsoda hitvallás ez akár fiataltól, aki előtt még ott áll az élet java, akár időstől, aki már az e földieken túlra tekint. Hitvallás kimondani, hogy Jézus a jövő. Hogy a jövő nem a Chat gpt-é, vagy az űrbányászaté, még csak nem is a klímát elherdált vagy megmentett emberiségé, vagy a technikai fejlődésé, hanem Krisztus maga. Akár élünk, akár halunk. Akár bányászunk az égitesteken, akár nem, akár romlásba dönt minket a mesterséges intelligencia, akár nem. Mert sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők… semmi nem választhat el minket Isten szeretetétől, amely megjelent Krisztusban. Lelki beszélgetésekben mindig nagyon érzékeny vagyok rá, amikor valaki a hitéről, imáiról, meggyőződéséről csak múlt időben beszél: „Jártam templomba, hittem, konfirmáltam”. De a jelen és a jövő csöndje ott van a mondatai kimondatlan végén. Számára a hit vagy gyerekes kinövendő mítoszvilág, vagy egy kulturális és filozófiai, esetleg még politikára is kiterjedő keretrendszer, de megszűnik aktív kapcsolatnak lenni. Kiüresedett házasság. Miközben a földi éltünk még csak a jegyesség. Krisztus a jövőnk. Bár most aktívan, cselekedetekkel, a TEK-kel, a kórussal, a különbuszokkal és kijelzőkkel Ferenc pápát várjuk, de jó lenne, ha legalább ugyanilyen élénken élne bennünk az, hogy a második adventben vagyunk, Krisztust várjuk vissza. Őt nem színpadácsolással, nem megírt forgatókönyvvel, és nem protokollal. Ő az életünk velejében talál. Megtalálja-e bennünk a reménységet, amiért még tartalékoljuk az olajat a vőlegény érkezésére? Várjuk-e legalább úgy, mint a pápát?
