„Mivel tehát a világ a saját bölcsessége útján nem ismerte meg Istent a maga bölcsességében, tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket.” (1 Korinthus 1, 21)
„Az is meghat, hogy az igehirdetés tiszteletre méltó művészetét még mindig gyakorolják, holott ma már alig van becsülete.” Marilynne Robinson valamikor az 1990-es években írja ezeket a sorokat.
De már az 1980-as években az igehirdetés mellett kiálló emberek kongatják a vészharangot, hogy olyan hangok jelentek meg, hogy nincs túl nagy szükség az igehirdetésre. Sőt, és ez fájdalmas, hogy az egyházon belül is megfogalmazzák, talán egyáltalán nincs szükség rá. Az igehirdetőkről alkotott kép megváltozott. Új feladatokat kapnak. Messzire vezet, hogy miért. Az igehirdető személye univerzális funkciót kezd ellátni, mint ügyintéző, kapcsolattartó, diszpécser, menedzser. Olyan feladatcunamit kap a nyakába, hogy azt látva elismerően csettint a hacker, aki valakinek az elektronikus levelezését túlterheléses támadás alá veszi.
Az igehirdetés egy túlkommunikált társadalomban történik. A média, az internet, a social média soha nem látott méretekben uralja az emberek figyelmét, és köti le a legtöbb termékeny, és alkotásra, gondolkodásra alkalmas pillanatukat. A hálózati munka vallási színezetet öltve hálózza be az emberek pszichéjét, lelkét. Nevezzük bátran ezt is rabszolgaságnak. A ChatGP-vel az emberek behálózásának hatékonysága sokszorosára növekszik. Ki tud versenyezni egy rendkívül gyors, minden információt másodpercek alatt összegyűjtő, azt hatásos stílusban összeollózó, előadó, mindenkit magába csábító mesterséges intelligenciával.
Ebben a kifejezetten nagy kommunikációs világűrben áll Isten Igéjének hirdetője. Maga Jézus, a tanítványok, és a mai elszánt, vagy megrémült, esetleg megfáradt igehirdetők.
Ráadásul mindenki használni akarja őket valamire. Mindenki valamilyen célt lát beléjük. Kimondott, vagy kimondatlan igény van arra, hogy földi hatalmak szolgálatába álljanak. Általuk kell a társadalmi igazságosságot, a kormányok, ellenzékek igazságait, a háborús felek igazságait érvényre juttatni. Ha nem állnak be, akkor úgy kell, és lehet a közhangulatot ellenük forgatni, hogy a maradék becsületük, önbecslésük is porba hulljon, de nem mint valami méltóságteljes őszi falevél, hanem, mint egy tehén tápcsatorna végső pontját elhagyó lepény.
Ugyanakkor az igehirdető kísértése is lehet az, hogy neki egy jó gyülekezetet kell szerveznie és fenntartania. Ezért kész kisebb, nagyobb engedményekre, gesztust tenni politikai rendszerek, vagy gazdasági szereplők, vallási filozófiák, pszichológiai irányzatok felé, vagy éppen azok ellenfelei elítélésére. Kísértés a produktum létrehozása is. Az érdeklődés fenntartása érdekében show műsort vezetni, pörögni, az emberek figyelmét megtartani úgy, hogy nem a Szentírásból szól az üzenet, és nem a Szentlélek inspirálja. Nincs jelen Isten, csak egy nagyon ügyes próbálkozó. Egy darabig. Mert utána minden kiderül. A statisztikáért, a látszatért, anyagi javakért nem szabad elhagyni Isten szavát.
Mind a hallgatóság, és az igehirdető közös kísértése, hogy inkább a szociális tevékenységet kellene erősíteni, mert azt látják az emberek. Aktív jóság és nem Isten beszéde. Nem kérdőjelezem meg a hit cselekedeteit, de azért idézem az Apostolok cselekedeteit (6,2-3): „Nem helyes az, hogy az Isten igéjét elhanyagolva mi szolgáljunk az asztaloknál. Hanem válasszatok ki magatok közül, testvérek, hét férfit,” A diakóniáról van szó. Az igehirdetés nem cserélhető fel a hit cselekedeteivel, de megerősíthető vele. Nem tehetünk úgy, hogy nem figyelünk a közismert felszólításra: „hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással.” (2 Timotheus 4, 2)
A református bibliavezető kalauz mostanában éppen a magvető példázatokat hozta elő. Nagyon szeretem őket. Különösen a magától növekvő vetés példázatát.
„Jézus ezt is mondta: Úgy van az Isten országa, mint amikor az ember magot vet a földbe,
azután alszik és felkel, éjjel és nappal: a mag sarjad és nő, az ember pedig nem tudja, hogyan. Magától terem a föld, először zöld sarjat, azután kalászt, azután érett magot a kalászban. Amikor pedig a termés engedi, azonnal nekiereszti a sarlót, mert elérkezett az aratás ideje.” (Márk ev. 4, 26-29)
„…Isten országának ügye Isten ügye, s hogy ez független minden emberi beavatkozástól … a szántóvető nem tudja, miképpen lesz a magból termés, azaz az egész folyamat érthetetlen előtte … a föld magától terem. … Amint a földműves nem aggódik, úgy azoknak, akik Jézus körül vannak, lehet gondtalan, felszabadult életet élniük és így végezniük a missziót. Az idő Isten ideje, ő tudja, hogy a gabona mikor kész az aratásra, de ez az idő a tanítványoknak dolgozik.” Kozma Zsolt: Jézus példázatai
Kálvin János 1564 áprilisában elbúcsúzott a genfi lelkipásztoroktól: „Tudomásom szerint a Biblia egyetlen íráshelyét sem hamisítottam meg, és nem ferdítettem el. Ha tekervényes értelmezésekbe bocsátkoztam volna, ha a finom jelentésárnyalatokat tanulmányoztam volna, az egészet a lábam alá tiportam volna. Mindig arra törekedtem, hogy egyszerű legyek. …” Egy hónap múlva meghalt.
„A világot az Ige teremtette. Az Ige testté lett. A testet öltött Igét az Írásban találjuk meg. A testet öltött Ige a prédikációban lép ki az Írásból, és a prédikáció során érkezik el hozzánk a Szentlélek által. Ez egy és ugyanaz az Ige: a teremtésnél, az inkarnációnál, a Szentírásban, a prédikációban. Ez Istennek teremtő, felemelő és kiengesztelő szava, ami által a világ él.” Dietrich Bonhoeffer: A Finkenwaldi Homiletika
Ez utóbbi idézeteket talán azért jegyzem, mert szükségem van Isten megerősítésére minden nap, hogy nem hiábavaló az, hogy ott vagyok, ahol. Ma is kinéztem az iskola ablakán, és a napsütésben önfeledten rohangáló gyerekeket szemléltem. A hittanosokra különösen szomorú szívvel néztem. Hívom őket gyermek-istentiszteletre, és a válaszaik nem megnyugtatóak. Elutazunk, vásárolunk, meccs, verseny lesz. Vagy csak egyszerűen azt mondják, hogy jönnénk, de nem engednek el. Volt már példa arra, hogy kértem a szülőt, engedje el istentiszteletre, és kiíratta hittanról. A felnőttek is inkább mást választanak vasárnap, mint az istentiszteletet. Gyülekezeti tagokról beszélünk. Minden hirdetett Ige ellenére az életvezetésüket nem ajánlják fel Istennek. A tapasztalat egybevág ma a nyugati társadalmakban 40-50 évvel ezelőtt megélt jelenséggel. Jelent valamit az igehirdetés? Ez ma valós kérdés.
Mindezen tapasztalatok ellenére mégis bízunk Isten Szentlelkének munkálkodásában, elhívásában, és bolondságnak tűnő dolgot teszünk. Hirdetjük az Igét. „…ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.” (Ézsaiás 55, 11)
