Elöljáróban két dolgot el kell mondanom. Először is, református vagyok, mi több, református lelkész, mélyen belegyökerezve a református hagyományba. E hagyomány nélkül én nem léteznék, s ez nem valamiféle reflektálatlan tradícionalizmus, hanem Istentől eleve elrendelt, tudatosan vállalt sors. Másodszor nem vagyok szakértő, katolikus egyházi ügyek szakértője végképp nem. Ha most mégis már másodszor írok a pápa látogatásáról, akkor az azért van, mert egyetlen egy dolog érdekelt egész életemben: a kereszténység történelmi helyzete, sorsa, jövője a mai nyugati világban, közelebbről Európában. Ezért reformátusként sem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy egyszerű magyar keresztény polgárként ne figyeljek arra, mit mond a pápa.
Nos, egészen sokáig nem gondoltam valami sok jót róla. Azt gondoltam sokáig, hogy Ferenc pápa – szemben XVI. Benedekkel – a nyugati progresszió embere, akit azért kellett a római püspök székébe ültetni, hogy a nyugati kereszténység ne legyen útjában a militáns liberalizmus egyre nyilvánvalóbb hatalmi terjeszkedésének. Meglehet, ez egy konteó, de ki az, aki világösszefüggések magyarázatának kényszerében ne támaszkodna teóriákra? Szóval, mi tagadás, voltak Ferenc pápának olyan megnyilatkozásai, amelyek alkalmasnak mutatkoztak egy olyan elmélet összerakására, hogy ő valójában a progresszív kereszténységértelmezés embere. Ebbéli vélekedésemben megerősített sok-sok katolikus munkatársam, barátom véleménye is, sok konzervatív keresztény, akiket ugyanúgy aggodalommal tölt el a valaha volt keresztény Európa kulturális önfelszámolása. De, ami a lényeg: hajlamos voltam hitelt adni egy olyan vélekedésnek, hogy a pápa nem független, egy csomó alapvető kérdésben ki van szolgáltatva a progresszió hatalmának.
Nos, nem úgy tűnik. A pápa szuverén gondolkodó. Ennek számomra egyik legbeszédesebb jele és bizonyítéka magyarországi látogatása. Ezért lehetett számomra, a református számára mostani látogatása a személyesen megélt nyugati keresztény történet emlékezetes pillanata.
