A rabszolgaság intézménye szinte egyidős az emberiséggel. Az emberek háromféleképpen jutottak erre a szörnyű sorsra. Legtöbbször fogolyokként, mint háborúskodásokban leigázott nemzet vagy közösség fiai és lányai, de születhettek elve rabszolgának is. A harmadik mód, amely mind a mai napig működik, nem más, mint az adósrabszolgaság. Aki ugyanis nem tudja kielégíteni a hitelezőit, abból bizony rabszolga lesz. Birodalmak, például a Brit birodalom kiépülésének is elengedhetetlen feltétele volt a rabszolgatartás. (A britek ennek az iparágnak az 1/6-át birtokolták, ami 3,25 millió afrikai rabszolgát jelentett.) Az ipari forradalom hatására csökkent az igény a rabszolgák iránt, mert egyrészt a gépesítés csökkentette a kézimunka igényt, másrészt nagyon drága lett az ember utánpótlás. A kegyetlen befogás és az embertelen bánásmód nagyon megtizedelte a transzportokat. Gazdaságilag és társadalmilag is meghaladott lett a rabszolgaság intézménye, ezért is került felszámolásra egyre több országban. Anglia például 20 millió font sterlinget fizetett ki jóvátételként, mikor ez a gyakorlat megszűnt. De kik is kaptak ebből az összegből? Nem, nem a rabszolgák vagy hozzátartozóik lettek kártalanítva, hanem a rabszolgatartók. A tőke már csak így működött.
A piacon az eladók vannak egyedül tisztában portékájuk igazi értékével, valóságtartalmával, és ezért kicsit javítani szokták árujuk küllemét. Így volt ez régen is. A fekete bárányokat célszerűnek tartották kifehéríteni, hogy többet kapjanak értük. De a lókupecek is beleadtak apait anyait a nagyobb haszon reményében. Szépen kifestették a lovak patáit és a szőrét, sőt az öreg pacik fogait is élesre reszelték, mintha csak csikók lennének. Tették ezt azért, mert sok vásárlónak a külcsín lényegesebb szempont volt, mint a beltartalom, és ez alapján döntötték el, hogy megvesznek-e valamit vagy sem. A piac már csak így működött.
De történt-e változás azóta? Megszűnt-e például a rabszolgapiac? Talán abban a formában igen, hogy nem egy harmadik személy árulja az összefogdosott embereket, hanem az emberek önmagukat bocsátják áruba. Ma is vannak, akik jól megélnek ebből a kiárusításból, ők a közvetítők és ügynökök, akik jutalékos rendszerben teszik zsebre a hasznot. A rabszolgapiacot ma munkaerőpiacnak hívják. Ezen a piacon az önmagát áruló ember megpróbálja a lehető legjobb áron eladni saját magát. Mindenki szeretne kitűnni a tömegből képzettsége vagy rátermettsége alapján, és úgy felkínálni magát, hogy ő tűnjön a legjobb választásnak a munkaadó számára. Természetesen a munkaadó is olyan, mint bármely más vásárló: csakis a saját érdekeit tartja szem előtt, csak az lényeges, hogy neki megérje ez az üzlet. A versenyszférában alapvető elvárás a munkavállalóval kapcsolatban, hogy a saját bérét termelje ki, és ezen felül még profitra is tegyen szert a cég általa. A munkavállaló persze szeretne nagyobb anyagi elismeréshez jutni, ami azonban a munkaadó hasznát csökkenti. Ezzel máris kialakul egyfajta érdekellentét, szembenállás. Azt meg a piac határozza meg, hogy ki milyen mértékben tudja érvényesíteni az elképzeléseit, vágyait. Jelenleg hazánkban például több a betöltendő állás, mint a munkakereső.
A kapitalista világban mindennek ára van. Ez alól nem kivétel maga az ember sem. Gyakran az embereket fizetésük alapján rangsorolják, ez határozza meg, hogy ki mennyit is ér.
Sokan hónapról hónapra élnek, mert nincsen semmilyen megtakarításuk. Ha valakinek épp csak annyi a fizetése, hogy a létszükségleteit ki tudja elégíteni belőle, akkor joggal tehetjük fel a kérdést: Nem más az illető tulajdonképpen, mint rabszolga!? A munkaadók szeretnek a hivatástudatra apellálni, annak eszménye mögé bújni. Ezzel tulajdonképpen zsarolják a munkavállalót. Mert mi lesz akkor, ha a dolgozó nem látja el a munkáját! Az egészségügyben gyakran vetítenek előre rémisztő képeket a jóindulatú alkalmazottaknak. Tartsatok ki, mert mi lesz nélkületek! Rajtatok múlik, hogy kapnak-e az emberek ellátást! Legyen szívetek! A tanári pálya is hasonló ehhez, és még sorolhatnánk jónéhány hivatást. Ide tehetném az egyházi alkalmazásban állók jelentős hányadát, a lelkészeket is.
A lényeg az, hogy igazából mindenki szeretne több fizetést kapni, amely igény valójában megalapozott. De ahogy lenni szokott: Járni jár, de nem jut. Vagy ha mégis csurran cseppen valami, akkor meg kapjon mindenki egységesen egy bizonyos %-os fizetésemelést! Nem szabad azonban elfelejteni Hofi örökbecsű felvetését: „Tudsz focizni?” „Nem.” „És ha jól megfizetlek?”
Egy egyetem filozófiai fakultásán történt a következő eset. A hallgatók nehezményezték a tanár osztályozási gyakorlatát, hogy túl szigorú a követelmény, amit csak néhány zseni tud teljesíteni. Úgy gondolták, hogy sokkal demokratikusabban kellene megoldani a problémát. Mégpedig úgy, hogy a beszámolók jegyeiből képezzenek egy átlagot, és azt kapja meg minden diák. A tanár elfogadta a javaslatot. Az első írásbeli után azok örülhettek, akik egyáltalán nem készültek. Számukra nagyon megfelelő volt az átlagolt érdemjegy. De akik rendesen tanultak, nagyon elszomorodtak, mert sokkal többet tettek le az asztalra, mint ami a kapott érdemjegy tükrözött. A következő dolgozat még rosszabb eredménnyel zárult. Akik korábban még becsületesen tanultak, már azok sem készültek rendesen, hiszen az ő teljesítményük nem igazán számított, beleolvadt a nagy átlagba. Az év végére már az egész csoport bukásra állt.
Léteznek úgynevezett „tékozló koldus” szakmák vagy inkább hivatások, amik elvileg a „közjót szolgálják”. Megfigyelhető, hogy míg az egyik oldalon – a versenyszférához képest kevesebb pénz miatt is – a garasokat a fogukhoz verik, mert sok mindennel spórolni kell, addig a rossz struktúrák miatt is a bankókat pedig úgy lapátolják ki a nyitott ajtón. Mert akár többször is neki lehet/kell rugaszkodni ugyanannak a munkának büntetlenül, amit pedig csak egyszer kellett volna elvégezni, de akkor rendesen. Mivel azonban nem érnek össze a szálak, nincs megfelelő ellenőrzés, visszacsatolás, nincs megfelelő motiváció a jobb munkára, a helyzet állandósul, a színvonal esik. Ami marad, ami állandó, az az igény az újabb és újabb támogatásokra.
Nagyon sok helyen megalázóan kevés pénzért dolgoztatnak embereket, mert kihasználják, hogy a munkavállalóknak nincs igazán mozgásterük akár a képzettségük, akár a családi viszonyaik, akár anyagi helyzetük, banki hitelük vagy éppen elhivatottságuk okán. Nem szép dolog visszaélni mások kiszolgáltatottságával, körülményeivel, és tenni is kell ellene. De ahogy az éremnek is két oldala van, ennek a helyzetnek is van színe és fonákja. Mérlegre kell ugyanis tenni az elvégzett munka mértékét és minőségét is, és ahhoz mérten kell megszabni a fizetséget.
Olyan világban élünk, ahol leggyakrabban számokkal mérjük a teljesítményeket. Ha nem is lehet mindent számokban kifejezni, de valahogy mégis mérni kellene a teljesítményeket az egyházban is. Természetesen figyelembe kell venni a körülményeket, lehetőségeket, és ahhoz képest kellene meghatározni az elérendő reális célt. Van ahol kicsit, van ahol nagyon látványosat lehet előrelépni, de mindenhol lehet lépni és kell is. Abba nem szabad belenyugodni, hogy valaki azt mondja, hogy az én helyemen nem lehet semmit javítani, mert akkor az illető van rossz helyen. Kemény Dénes a világhíres vízilabda válogatott egykori szövetségi kapitánya fogalmazta meg egyszer, hogy a lényeg az eredményjelző táblán van, a többi csak magyarázkodás. Mindenkinek megvan a maga felelőssége az egyházban, egy gyülekezeti közösségekben. A felelősség mértékének megoszlásáról lehet vitatkozni, hogy tisztségénél fogva ki-ki milyen arányban felelős. Hiszem, hogy az Úr mindenkinek szán egy helyet az életben, mégpedig azért, hogy ott helytálljon és nem azért, hogy csupán valahol helyet foglaljon. (Esetleg éppen valaki másét.)
Mindezek tükrében nem árt elgondolkodni, hogy ki hol tart éppen. Kiszolgáltatottságod miatt vagy-e rabszolga, vagy azért, mert visszaélnek az elhivatottságoddal? Vagy te vagy az a ritka szerencsés, aki meg van elégedve a helyzetével, mert pont ott vagy, ahova az Úristen szánt és legjobban tud használni?
