Pár nappal ezelőtt Suhajda Szilárd a Csomolungma megmászása során eltűnt, meghalt. Tragédia történt.
…és ahogy az lenni szokott, a közösségi média tele lett véleménnyel, ítélettel, vitával és gyalázkodással, hihetetlen sok ember gondolta úgy, hogy erősen hullámzó minőségben megossza valamilyen felületen. A közhely újra aktivizálta magát, tízmillió hegymászó országa lettünk. Péktől a lelkészig, buszsofőrtől a politikusig, informatikustól a celebig rengeteg mindenki hozzászólása elém került. Sajnos.
Én nem írtam ki semmit, nem is fogok – Azt viszont leírom, hogy miért nem.
- Nem értek hozzá
Soha nem másztam hegyet és soha nem is fogok. Ebben a mondatban nincs semmi értékítélet, csupán a saját testi adottságaim története és jelene, no meg a másféle érdeklődési köröm. Túrázni túráztam, de hol van ez attól, amit egy hegymászónak tudnia kell. Attól még, hogy láttam pár filmet, sőt dokumentumfilmet, és vannak az ismerőseim között is olyanok, akik régebben másztak hegyet, én magam egyáltalán nem értek hozzá.
Tudom, ez manapság senkit nem zavar egy komment megírásakor, vagy egy poszt elhelyezésénél. Én mégis maradok konzervatív, amihez nem értek, azzal kapcsolatban inkább csendben maradok, beszéljen az, aki csinálta, tudja, tanítja. - Nem ismerem
Az, hogy az interneten lehet követni egy embert, aki valami veszélyeset és/vagy különlegest visz véghez, ma már mindennapos. Egy sportoló, egy rekorddöntő, de egy buta kihívás megvalósítja ugyanúgy mutatja magát – a követők, a támogatók miatt is. Ez azt az illúziót adja, hogy ismerem. Hiszen naponta látom a fotóit az Instagrammon, a Youtube-on ott vannak a videói, naponta többször. A Tiktokon belelátunk a vicces részekbe. A Facebookon like-ot nyomhatok, vagy gratulálhatok. Jól ismerem, mindent tudok róla – gondolhatom – előttem éli az életét.
Pedig ez sincs így. Egy sztár, egy politikus, egy sportoló esetében leginkább azt láthatom, amit a social media manager kiválasztott, megszerkesztett és feltöltött. Vagy ha saját maga csinálta, akkor is egy konstruált információfolyam ér el engem. Még a legőszintébbre nyitott online ablak is csak részeket mutat meg a másikból.
Nem ismertem Suhajda Szilárdot személyesen, a sajtóból tudtam meg, hogy kicsoda. Egyetlen kapcsolódási pontom hozzá, hogy magyar. Ez is fontos, persze, de nem ismerem. Nem találkoztam vele. Akkor meg miért írjak róla én is? Miért osszam meg a gondolataimat? Ha nincs semmi személyes? - Nem tudom, mi történt
Van itt még egy illúzió. Hogy tudom, mi történt. Fényképek, videók vannak. Valódi és önjelölt szakértők mondják el a véleményüket. Ábrák jelennek meg az interneten színes nyilakkal és szaggatott vonalakkal. Alternatív megfejtések. A sajtó és a benne megszólalók miatt, ha nem figyelünk oda, egy idő után azt kezdjük érezni, hogy tudjuk mi történt.
Pedig nem. Itt sem. Egy közel kilenc kilométeres hegy őrzi a titkait. Ha ez így van, akkor pedig milyen alapon mondok én bármit? - Semmiben nem visz előbbre
Az előzőekhez kapcsolódva jöjjön a következő. Ha nem értek hozzá, ha nincs közöm hozzá és még csak azt sem tudom, hogy mi történt, akkor mi értelme van az okfejtésemnek? Mi lesz a hozzáadott értéke? Mivel lesz több, mint egy felesleges bithalmaz az egymillió között?
A Biblia is tanítja, hogy akkor kell szólni, ha az épít. Ha visz előbbre. Ha attól valakinek jobb lesz. Egyébként teljesen felesleges.
Egyébként van ám véleményem. De mivel senki életéhez nem tesz hozzá semmit, megtartom magamnak, jó lesz az úgy is. - Alapvető tiszteletem egy ismeretlen ember és egy ismeretlen család felé
Még egy indok: Suhajda Szilárdot nem ismertem, de kijár neki is az a tisztelet, ami bárki másnak, hogy ne az ő hátán érjek el némi olvasottságot. Nem él már, nem tudja megvédeni magát. Felesleges.
A családjának is joga van nyugalomban gyászolni. Gondoljunk bármit erről az egészről. És valóban, csak egy töredék jut el hozzájuk, de a tömeg hulláma igen. Nem ismerem a gyászolókat, de joguk van ahhoz, hogy ne szóljon bele hívatlanul a gyászukba senki.
Hát így.
