Az, hogy egy adott generáció felnőve aggódva figyeli a fiatalabbakat, veszni látja a jövőt és közben nosztalgiázva szépíti saját múltját, az nem újdonság. Ez mindig így volt, több ezer éve már a sumérok is megírták agyagtáblákon, hogy a mai fiatalokkal vége, ennyi volt. Szóval ez nem újdonság, így lesz a jövőben is. Ami miatt én most mégis erről a jelenségről írok, az a közösségi média, ahol időről időre felüti a fejét valamilyen „Régen minden jobb volt” lista.
Persze, minek olvasom ezeket, csak felrántom magam! Egy ideje szinte mindent kerülök már a Facebookon, de azért csak beleakadok. Szóval a listák, egy kaptafára készülve, annyi a variáció, hogy valaki a hatvanas évek felé sóhajt vissza, ki a hetvenes-nyolcvanasok, ki a kilencvenesek felé. De a lényeg ugyanaz: akkor BEZZEG még tudtunk fiatalon élni, szép volt a nehézben is, a mostani nemzedék sehol nincs, csak a telefont nyomkodja, benn kushad, amúgy életképtelen. (Van, ami jobb stílusérzékkel csak sejteti a jelen fiatalság gyalázását, van, ami belegyalogol, de rendesen, elmondva mindennek a MAI FIATALOKAT, egy kalap alatt, egy kaptafa, ez egy ilyen műfaj…)
Hogy mi bajom ezzel? Hogy megosztják rengetegen, ráadásul szülők és nagyszülők. Az hagyján, hogy a hamis nosztalgia soha sem segít, de ez a saját gyerekeik, unokáik felé elég rossz üzenet – bár lehet ők már régen elmenekültek a Facebookról. Az a bajom, hogy sokan bólogatnak ezekre a listákra, amikben elég durva mondatok is elbújnak a szélsőséges általánosítások között.
Arra gondoltam, most megállok, időt szánok az épp aktuálisra és megnézem. Itt van az eredeti, tessék. Teljesen mindegy, ki írta.
A címet hagyjuk, ott valami lemaradt, vagy általam értehetetlen szójáték.
Amelyik iskolába ment és visszatért. – Gondolom itt arra gondolt a költő, hogy a RÉGIEK még tudták, mi a rend, és suli után irány volt haza. Hát, szerintem ez könnyen cáfolható, mindegyik generációban voltak rendes, szabálykövető kölkök, meg olyanok is, akik kicsit kibővítették a hazautat. Nálunk is. Nem, régen is voltak nehezen hazajutók. Olyanok is vannak minden nemzedékben, akik nem mernek hazamenni, sajnos, pont a szüleik miatt.
A generáció, amelyik megcsinálta a házi feladatát, hogy minél hamarabb kimenjen az utcára játszani. – Azt hagyjuk, hogy ez megint durva általánosítás, és bizony régen is voltak, akik elbliccelték a házit. Inkább azt hoznám ide, hogy hihetetlen terhelés alatt vannak a mai diákok, és sokszor nagyon kimerült és túlhajtott iskolásokkal találkozom, akik azért nem tudnak kimenni A TÉRRE, mert nagyon sok a feladat, nem csak a házi, de a különórás, az előkészítős, a pótló, az idegennyelvi. És erről sokszor azok a szülők is tehetnek, akik közül vannak, akik megosztják az ilyen listákat. Azt is látom, hogy rengeteg gyerek szenved attól, hogy ebben a túlterhelt rendszerben akar tökéletest nyújtani – kortünet, mindenhonnan árad a teljesítménykényszer.
Talán még annyit, hogy sajnos a legtöbb helyen nagyon nehéz az utcára kiengedni a gyerekeket, megint csak egy idősebb generáció miatt, akik sokkal több autóval töltik meg ugyanazokat az utcákat.
Egy generáció, amelyik minden szabadidejét az utcán tölti. – Igen? Mi ültünk a lépcsőházban is, sőt volt klubhelységünk. Mások táncházba is jártak, meg kocsmába. Sőt, otthon is ültek, társasoztak, kártyáztak. Hagyjuk is ezt a mondatot, gyönyörű példa a bután csendülő általánosításra.
A nemzedék, amelyik bújócskát játszott. – Sajnos, ebben a listában nincs annyi, hogy egy elnyomó totalitárius rendszerrel való ideológiai bújócskázásról lenne szó itt. Nem, ez csak a bújócska nevű gyerekjáték. Szólok, hogy ma is bújócskáznak a gyerekek. Persze, tudom, emögött az a sztereotípia húzódik meg, hogy a MAI FIATALOK csak mobiloznak és a gép előtt ülnek, de ez nincs így. Bújócska ma is van. Lehet, hogy kevesebbszer, de van.
A generáció, amelyik sárpitét készített és fára mászott. – Én magam szedtem le hittanost fáról, és a sárral való játékos főzőcskézés is dívik, talán annyi a különbség, hogy nem pite, hanem pizza vagy hamburger, de annyi baj legyen. Ja, és régebben sokkal inkább előkerült a nadrágszíj a sáros ruhában hazaérkező megrendszabályozására, mint manapság, de ez az én véleményem szerint inkább javuló tendencia. (Az én gyerekem hétből öt napon sáros. Még száraz időben is, nem tudom, hogy csinálja!)
A generáció, amelyik sportkártyára gyűjtött. – Itt megcsapott a gyanú, hogy ez egy fordítás, hisz NYUGATON, az ÁTKOS idején nagyon mentek a baseball-kártyák, de ilyen itthon nem volt, inkább a gombfoci. Vagy talán az ÉN IDŐMBEN Magyarországra betörő NBA kosaras-kártyák lennének? Nem tudom, az biztos, hogy most nagyon pörög a focis-kártya biznisz. Valaki írja meg, miről van itt szó, legyen szíves.
A generáció, amelyik puszta kézzel készített játékokat. – Itt felnevettem. Puszta kézzel talán a pattintott kőkorszak előtt volt játékkészítés, utána már szakócával fordultak az alapanyag felé, később is volt fűrész, kalapács, szeg, jobb helyen szolga is. Aztán persze a szerszámok megmaradtak, de szomorú lehetett egy olyan generáció, ahol puszta kézzel kellett beverni a szeget a seprűből készített paripába.
Persze, tudom – kis gondolkodás után – hogy miről lehet szó. Hogy a MAI FIATALOK már csak számítógépeznek, a pusztakezes dolog meg a kétkezi játék. Hát azért elmondom, hogy én is ismerek olyan mai fiatalt, aki megírja a programot a 3D-nyomtatónak, amelyik elkészíti a játékelemeket, amiből puszta kézzel összeépíti az egyedi játékfigurát. Azért az nem rossz teljesítmény.
A generáció, amelyik bakelit albumokat vásárolt, hogy lejátszhassa a lemezjátszókat. – Én magam már a kazettás-másolós generáció vagyok, valószínűleg az sem az igazi a sorok írójának, de pont a hetekben vettem egy lemezjátszót, mert egyébként reneszánsza van az analógnak, csak szólok. De azért nem olyan rossz a Spotify és tudom, hogy sok bezzegező ugyanúgy használja, mint én. A három és fél éves fiamnak pedig nagyon tetszik a régi poros magnóm a kazettákkal és régi meselemezeket is hallgatunk. Ez van, a valóság összetettebb.
Persze biztos megírta valaki még korábban az egyik helyi kis újságban, hogy „Mi vagyunk az a generáció, amelyik rendes fonográfon hallgatta a zenét a hengereken, nem ilyen mihaszna korongokon!” Ki tudja?
A generáció, amelyik képet és albumokat gyűjtött. – A mostaniak. Persze online, a felhőben, de ugyanúgy és többet. Itt megint az húzódik meg, hogy az nem igazi, mindig csak a SZÁMÍTÓGÉP, meg az INTERNET, nem az ÉLET – írja valaki egy számítógépen, egy online közösségi platformra feltéve, ki tudja, hogy mi hasznosabb és fontosabb helyett…
A generáció, amelyik társasjátékozott és kártyázott az esős napokon. – A konzolok és az online játékparty-k idejében vagyunk, valóban. De azért az elmúlt évtizedben a társasjáték is feltámadt, nem is akárhogy, hihetetlen minőségű és összetettségű társasok vannak, amikkel fiatalok is játszanak. Szóval ez is összetettebb, még úgyis, hogy a számítógépes játék túlhajtása valóban komoly függőséget okoz. Mondjuk a kártya is képes erre, főleg, ha pénzben mérték a RÉGIEK a tétet és nem gyufaszálban.
A generáció, amelyikben fekete-fehérben volt tévé. – Ez egyszerű kijelentés. Igen. És? Ez érték lenne? Tegyük hozzá: ez ugyanaz a generáció, amelyik meglátta a szomszéd színestévéjét és vágyott rá, de nagyon. Ez az a generáció, amelyik ahogy tudta, lecserélte színesre a tévét, mert sokkal jobb volt úgy az Onedin család, később a Dallas.
Azt mondjuk nem tudom, mikor nézték, mert szabadidőben az utcán voltak…
Egy generáció, amelyik keményen táncolt, és első csókot kapott az ifjúsági klubokban. – AZ első csókkal nem foglalkoznék, reménység szerint az egy jó dolog és milyen jó, hogy voltak az az ifjúsági klubok, egy diktatúrában. A kemény tánc már jobban érdekelne, hogy vajon mi lehet? Én magam metálos voltam fiatalon, ott volt kemény tánchoz hasonló dolog, de nem hiszem, hogy itt egy régi Iron Maiden vagy Judas Priest rajongó írt az őspogóról. Mivel az ifi-klubokban az nem mehetett.
Gondolom, egyszerűen arról van szó, hogy régen táncoltak a fiatalok, ma meg csak otthon ülnek. Igen, biztos mások az arányok, régen többen táncoltak, de akkor is voltak otthonülők és félénkek, ahogy ma is vannak jól táncolók. Elég sokan, egyébként.
Egy olyan generáció, ahol senki sem (vág – ez, gondolom hiba…) hallott az ADHD-ről és nem volt Tourette-je (itt is javítottam, elnézést). – Itt nem nevettem. Valójában ezért írok most. Az ilyenek miatt. Egyébként lehetne mondani, hogy ártatlan nosztalgia. De ez nem az. Ez veszélyes.
De igen, régen is voltak ADHD-s gyerekek, ahogy figyelemzavarosak is, olyanok, akiknek speciális oktatás kellett volna vagy türelem. De őket lehülyézték vagy bolondnak nézték, szellemi fogyatékosnak címkézték, ment a kisegítőbe, vagy bukdácsolt. És elvették tőlük a jövőt. Én erre nem lennék büszke. A Tourette-szindrómával kapcsolatban pedig nagyon ajánlom az amerikai neurológus Oliver Sacks „Antropológus a marson” című könyvét, ahol ezt az idegrendszeri (!), tehát nem szellemi és pszichés (!) betegséget (!) is bemutatja, olyan orvos példáján, akinek a tikkje mozgásos volt (nem kényszermondatai, hanem kényszermozdulatai voltak), de amikor műtött, megszűntek és sikeres is lett. Ő mondjuk a lista írójának generációjához tartozott, ahogy Sacks is. Vagy idősebbek voltak.
Ez nagyon veszélyes jelenség: legyinteni ezekre a komoly problémákra és nem tudomásul venni, hogy régen is voltak, csak nem tudtunk róla, mert elnyelte a rendszer az áldozatokat, vagy fogat összeszorítva néhányan túlélték. Vajon hány élet tört derékba? (V.ö.: Még régebbi generációk idején a balkezesek átszoktatása.)
Egy generáció, amikor még nem volt tabletünk, mobilunk, számítógépünk. – Ez a mondat mondjuk nagyon leleplezi a fogalmazás értelmetlenségét és gyengeségeit, hisz ez a generáció még itt van és éppen a Facebookot használja a számítógépén, mobilján, HORRIBILE DICTU tabletjén. De persze tudom, mi van itt, ezek a mai fiatalok, akik nem bújnak ki a gépből… Nem volt fiatalon. Nekem sem. Most van. És örülök neki. Például, hogy a messzebb élő családtagokkal napi kapcsolatban legyek – ne úgy, mint ahogy a nagymamám volt az NSZK-ba disszidált nagybátyámmal: az alsó szomszédnak volt vezetékes telefonja és amikor nagy ritkán tudtak beszélni, a szomszéd ütötte a csövet. Szerintem az sokkal rosszabb volt. De azt is szeretem, hogy a leleteim láthatom online, meg bejelentkezhetek személyi igazolványt cserélni. És még sok minden… Nem folytatom.
Hát ennyi. És kérem, hogy ha én elkezdenék írni ilyeneket, szóljatok, hogy ne tegyem.
Persze nem fog eltűnni ez a jelenség. Ez van. De minél kevesebben adunk teret, annál jobb lesz. Mert sokat erősödne a társadalom, ha a generációk értenék egymást, nem elidegenednének egymástól, hanem tanulnának. A fiatalabb az idősebbtől, és igen, az idősebb a fiataltól. Ez is bölcsesség, mind a kettő… Nosztalgiázni pedig lehet sokkal szebben is. Tényleg.
