Elgurultak a gyöngyök. A nyakakról, a zsebekből, apró szelencékből…
Miért sóhajtozol? Hogy nincs igazság? Hogyne lenne! Annyi van, de annyi… Jut belőle bőven. Saját igazságot mindenkinek!
Több az igazság már, mint a hazugság. Több is, jobb is a másik ellen. A mások ellen.
Alkalmas kis igazságok ritkítják a valóságot. Fegyvertények a tények. Kard, ki kard, igazság az igazság ellen. Gyilkos kis igazságok.
Hol van már a „Audiatur et altera pars”? Igazságom van, tehát vagyok. Fiat iustitia… még ha belepusztul a másik is. Jól forgatható véres tőrök az igazságok.
Hol vannak már azok a régi gyöngyök, azok a régi igazságok? Amik ékei voltak viselőjének?
Miért a panasz? Igaza van már mindenkinek. Mi a különbség? „I” nélkül csak gaz emberek…
Gyöngy helyett szablya. Megszabja a helyemet, a harcomat, a viszonyomat. A viszonyomat hozzád, ellened. Szétszabja köztünk az átjárást.
A hazugság öl – szólt régen az igazság. A hazugság ma meg cinkosan kuncog az igazságra: ha én ölök, te mit csinálsz? A te igazságod veri az ő igazságát, az én igazságom veri a te igazságodat, az én igazságomat üti az övé. Az igazság már nem filozófia. Az igazság pofonológia, hadtudomány, erő kérdése. Mi másra való lenne, mint hogy legyőzzelek vele?
Korai rebellis énem furakodik elő. Szembeszegülünk, kijelentem: nekem nincs igazam! Hiszem, így javára lehetek a világnak. Hiszem, hogy így megúszom a gyilkosságot. Hiszem, hogy így szolgálom a mindenek felett álló Igazságot. Azt, ami Egy, ami Örök és valóban Igaz. Ami nem szabdal, hanem szabadít. Az el nem guruló igazgyöngy.
