Úgy tartják, és biztos vagyok benne, hogy igaz, hogy aki énekel, kétszeresen is imádkozik. Az ének egy csoda. Semmi logikus nincs benne (nem a kottázásra gondolok), ha belegondolunk és mégsem tudjuk megállni, hogy ne énekeljünk. Van beszédhangunk, ami tökéletesen elég volna a kommunikációhoz, mégis valami arra indítja az emberiséget évmilliók óta, hogy dallamba foglalja örömét, legmélyebb bánatát és minden egyes életeseményét, amit kár volna csupán magányosan csengő szavakra pazarolni. Random dallamokat dúdolunk, fütyörészünk és szinte észre sem vesszük, mennyire belefeledkeztünk teendőnikbe.
Lényegében pont erre való az ének. Belemerülni az események sodrába úgy, ahogy ősszel millió ezüstszálként libben az ökörnyál a napfényben. Hihetetlen magasságokba emeli a pókok százait ez a leheletnyi fonál, ahogy az emberi szív és lélek legbelső rejtekét hozza felszínre egy-egy lágy dallam vagy kemény, szinte agresszívnek hangzó ének. (Ha valaki mélyebben beleásná magát ebbe a témába, szeretettel ajánlom John Ortiz: A zene taója-hangpszichológia című könyvét.)
A Szentírásban is, ha a Zsoltárok könyvét lapozzuk, némelyek előtt olvashatók az instrukciók, hogy melyik ének dallamára énekelték, milyen hangszerrel kísérték a szöveget. És bár volt idő, mikor elődeink ördögtől valónak tekintettek az istentiszteleten való éneklésre, nagyon örülök, hogy végül visszatértek, ezáltal is gazdagítva a liturgiát. Mert ahányfélék vagyunk ezen a világon, annyiféleképpen éljük meg a kegyességünket is. Van, akinek elég, ha egy szépen, logikusan felépített prédikációt meghallgat, de van, aki igazán az énekben vagy az imádság csendjében kapcsolódik Istenhez. Olyan is lehet, hogy valaki áhítattal áll meg egy építészeti remekmű vagy festmény előtt, de van, akinek tudományos tények kellenek ahhoz, hogy tovább vezessék az Örökkévaló felé.
Egy hosszú séta a természetben, megfigyelve világunk szépségeit, ugyancsak azt a bizonyosságot ébreszti bennünk, hogy Isten a lehető legszélesebb spektrumban szól hozzánk. Ezt is tanítjuk. A természet, a történelem, a lelkiismeret és a Szentírás azok, melyeken keresztül megszólít bennünket, és nem utolsósorban Jézusban, akiben valóban testet öltött az az isteni csoda, amit szeretetnek nevezünk.
Hogy a világ történései egyre szélesebb horizonton áramoljanak lelkem szűrőjébe, hogy végül megrostáljam és megmérjem őket Isten igéjének mérlegén, mint ki igazgyöngyöt keres, beálltam egy kórusba. Mindannyiunknak szüksége van legalább egy olyan közösségre, ahol töltekezhet. Számomra a Csornai Bárdos Lajos kórusban való éneklés ilyen. Hétről hétre teljesen más munkaterületen dolgozó férfiak és nők gyűlnek össze, hogy négy szólamban szólaltassanak meg klasszikus és könnyedebb darabokat. Az első próbán Han Solo ikonikus mondata jutott eszembe a Star Warsból: Chewie, hazaértünk!
Az azóta eltelt hónapok alatt viszont karnagyunk folyamatos jelzése forog a gondolataimban: „Már most egy fél hangot csúszik!” Na és akkor mi van? Mondhatná bárki. Szinte alig lehet érzékelni. Aki nem szakavatott a zenében, észre sem veszi. Viszont nagyon sokat tanultam ennek a fél hangnak a fontosságáról. Ami semmiségnek tűnik, teljesen megváltoztatja a dallam hangulatát és célját. Nem tud kibontakozni annak a harmóniának a teljessége, az a háttér és érzelemvilág, ahova a dallam szerzője szeretné az éneklőket és hallgatóságát elkísérni. Ehhez nélkülözhetetlen a beéneklés, hogy kellően fel legyünk hangolva.
Így van ez a mindennapi életben is. A sok apró semmiségnek tűnő fél hang, amit talán észre sem veszünk, befolyásolja kapcsolataink hangulatát és végkifejletét. Ha nem vagyunk összhangban, hiába minden vágyunk, hogy valami szépet és felemelőt éljünk meg együtt. Az egyik is szól, a másik is, de a vége inkább csend lesz, mert az eredmény lapos vagy kaotikus. Nem spórolhatjuk meg tehát egy konfliktusban, hogy rákérdezzünk, mi mire voltunk hangolódva?
Mert ahogy nem tud fél hang lecsúszni csak az egészhez képest, úgy kapcsolataink is csak a teljességhez képest tudnak elcsúszni. És bár a teljesség odaát van, míg itt minden homályos, nem árt, ha vannak olyan pillanatok, amikor megtapasztaljuk, hogy az élet sokkal egyszerűbb, szebb és tisztább annál, mint ahogy sokszor feleslegesen túlbonyolítjuk.
