Ma ebédnél egy igen jó ismerősömmel beszélgettünk az emberi faj azon tulajdonságáról, hogy mennyire élvezetét leli a mások kínjában. Ebéd közben az ember csak jó ismerőssel tud erről beszélni. Hiszen egy jó adag bizalommal kell lennie a másik iránt, ha az egyik legfontosabb tevékenysége közben szörnyű, vagy még szörnyűbb, rémületes dolgokról akar diskurálni. Hiszen könnyen átcsaphat az étvágy étvágytalanságba, és a testet, de az agyműködést is hibernálhatja, tetszhalottá teheti annak a ténynek a tudata is, hogy mennyi féle módon vagyunk képesek egy embert az őrületbe kergetni és elérni nála, hogy azt tegye, amit nem akart, azt gondolja, amire sosem mert gondolni. Sőt, azt mondja, amit a szájába adnak, de nem csak kényszerből, hanem önként és dalolva, már nem kényszerből, hanem mint aki maga is abban hisz és felesküdött prókátora annak az ügynek, amihez egyébként semmi nem köti, inkább ellenlábasa volt sokáig.
Ebédelünk és jönnek a történetek a távoli múltból és a modern korból is. Hóhérok, pszichológusok, szakértők, hárombetűs, vagy négybetűs szervezetek szakértői.
De nem a horror kerékbetörésről, karóba húzásról, elevenen való égetésről beszélünk. A pszichológiával karöltve alkalmazott testi és lelki megtörésről, agymosásról, teljes feszültségben és nyomás alatt tartásról.
Amikor olyan szűk és alacsony ládába zárnak valakit, hogy úgy érzi magát mintha gúzsba kötötték volna. Se leülni, sem felállni, sem elfordulni nem tud. Két napra úgy hagyják és teljesen elzsibbad, hiszen a vérkeringése nagyon lelassul. Bármely pillanatban trombózist kaphat és kínok közt halhat meg, és tudja. Nem tehet semmit.
Felragasztják a szemhéjat a szemöldökhöz és lámpával világítják meg. A rögzített homlokára vizet csöpögtetnek hosszú időn keresztül. Halucinogén anyagokkal etetik, szomjat okoznak enyhülés nélkül. A lényeg, hogy használják az erőszakot, tudományt is. Az eszközök, módszerek változnak, de a cél most is ugyanaz, uralkodni a másik emberen.
Nem kell messzire menni a hétköznapoktól. A bántalmazó kapcsolatok egyik ismérve, hogy az egyik fél a másikra rákényszeríti az akaratát, és addig manipulálja, amíg az önként és dalolva, a feszültségtől, fizikai fenyegetettség szabadulásától való reménység miatt kész azt tenni, amit a másik elvár tőle. A másik pedig kedvesen mosolyogva megpaskolja, és csak annyit mond, hogy kis butuska, hát nem igazam volt, mi tartott ennyi ideig.
George Orwell szinte tökéletesen írja le.
„Az engedelmesség nem elég. Amíg nem szenved, hogyan lehetne bizonyos az ember afelől, hogy az illető az ő akaratának engedelmeskedik, s nem a sajátjának? A hatalom a fájdalom és a megalázkodás előidézésében rejlik. A hatalom abban rejlik, hogy az emberi lelkeket darabokra tépjük, s aztán olyan új alakba rakjuk össze, amilyenbe akarjuk. Kezded már érteni, miféle világot teremtünk? Pontosan az ellenkezőjét azoknak az ostoba hedonisztikus utópiáknak, amelyekről a régi reformerek képzelődtek. A félelem, árulás és fájdalom világát, az elnyomás világát, olyan világot, amely nem irgalmasabb, hanem könyörtelenebb lesz, ha kiforr. A haladás a mi világunkban a több fájdalom felé való haladás. A régi civilizációk azt állították magukról, hogy a szeretetre és igazságra épültek. A miénk a gyűlöletre épül. A mi világunkban nem lesznek más érzelmek, csak a félelem, a düh, a diadalmaskodás és a megalázkodás. Minden más érzelmet ki fogunk irtani – mindent. Már le is törtük azokat az eszméket, amelyek a Forradalom előttről maradtak fenn. Elvágtuk a kötelékeket gyermek és szülő, férfi és férfi, férfi és nő között. Senki sem mer többé bízni feleségben, gyermekben, barátban. A jövőben nem is lesznek feleségek és barátok. A gyerekeket megszületésükkor elvesszük az anyjuktól, mint a tojásokat a tyúktól. A nemi ösztönt gyökerestül kiirtjuk. A nemzés évenként megismétlődő formaság lesz, mint az élelmiszerjegyek megújítása. Az orgazmust megszüntetjük. Neurológusaink most dolgoznak rajta. Nem lesz hűség, csak a Párt iránt. Nem lesz szeretet, csak Nagy Testvér iránt. Nem lesz nevetés, csak a megsemmisített ellenség fölötti diadal kacaja. Nem lesz művészet, irodalom, tudomány. Ha egyszer mindenhatók vagyunk, nincs szükségünk többé tudományra. Nem lesz különbség szép és rút közt. Az élet folyamatában nem lesz semmi érdekes, semmi szórakoztató. Kiirtunk minden versengési kedvet. De mindig meglesz – ezt ne felejtsd el, Winston – a hatalom mámora, amely állandóan növekedni fog, és egyre kifinomultabbá válik. S mindig, minden pillanatban meglesz a győzelem izgalma, az az érzés, hogy ellenségen taposunk, aki tehetetlen. Ha el akarod képzelni a jövőt, képzelj el egy csizmát, amely örökké egy emberi arcon tapos.
…
Ezt a világot készítjük mi, Winston. A vég nélküli győzelmek, az egyre újabb diadalok világát: a hatalom húrjának vég nélküli feszítését. Feltételezem, hogy kezded már felfogni, milyen lesz ez a világ. Végül is azonban nemcsak, hogy meg fogod érteni, el is fogod fogadni, szívesen fogod látni, részévé fogsz válni ennek a világnak.” George Orwell 1984
Október van. Ma, még most mikor a cikket írom, hatodika. Október 6. Vértanúk. Akikre még emlékezhetünk. Vértanúként. Ki tudja meddig.
Az aradi tizenháromból kilencet bitófán végeztek, négyet pedig kivégzőosztag lőtt agyon. Igaz, hogy Török Ignác szívinfarktust kapott a bitófa alatt, de azért felakasztották. Egy Franz Bott nevű katonai hóhér, akinek civilben is ez volt a foglalkozása, hajtotta végre az akasztásokat. Mivel nem túl magas cölöpre akasztották őket, ezért a hóhérsegédeknek le kellett rántaniuk a testet, hogy eltörjön a nyakcsigolyájuk, és meghalljanak.
Négyen golyó általi halálra kegyelmeztettek. Lázár Vilmos ezredes és Dessewffy Arisztid honvéd tábornok azzal érdemelték ki, hogy nem az oroszok, hanem az osztrákok előtt rakták le a fegyvert. Kiss Ernő altábornagy pedig azért, mert csak a délvidéki szerb felkelők és nem a császári seregek ellen harcolt. Schweidel József vezérőrnagyot az aradi vészbíróság is kegyelemre javasolta. Megkapta. Vécsei Károlyt végezték ki legvégül. Kegyetlenségnek nem volt éppen utolsó. Végignézhette társai halálát.
Aradon a kivégző osztag tizenkét katonából állt. Minden elítéltre három végrehajtót rendeltek ki. Az egész cikket tulajdonképpen a következő mondatok tartalma miatt írtam meg. Mert tudjuk, hogy kiket soroztak be ebbe kivégző osztagba? A bécsi forradalomban részt vett katonákat is. Akik szimpatizáltak az aradi vértanúkkal, katonáikkal, akik sorstársaik voltak.
Értjük az az ítélethozók emberi, sátáni, rafináltan kegyetlen gondolkodásmódját? Belerángatunk valamibe, amiből nemhogy győztesen nem jöhetsz ki fizikailag, de erkölcsileg sem, hanem egyenesen a cinkosunkká leszel. A magyar szabadságharc honvédtisztjeinek kivégzése nem volt számukra falrengető. Nem gondolták volna, hogy valaha mártírrá érezzük őket, szívbeli piedesztálra állítva, és örök remény zászlajával felékesítve, mint Krisztus keresztjét láttatva.
De a saját katonáikat, akik jobban fájtak nekik, mint a tisztjeink, azokat azzal kellett megalázni, megtörni, arcukra képzeletbeli csizmával taposni, hogy őket kényszerítették a levert bécsi szabadságharc testvérének, a magyar szabadságharc tisztjeinek megsemmisítésével. Mert ott nem csupán embereket végeztek ki, hanem a szabadságot, a saját elveiket, mindazt, amiért érdemes volt felkelni reggel, élni, küzdeni, és meghalni. Teljes uralmat szereztek a katonák felett.
Az aradi vértanúk:
A bécsi forradalom évfordulóján, 1849. október 6-án végeztette ki őket Haynau I. Ferenc József utasítására
Aulich Lajos
Damjanich János
Knézich Károly
Lahner György
Leiningen-Westerburg Károly gróf
Nagy-Sándor József
Pöltenberg Ernő
Török Ignác
Vécsey Károly gróf
Dessewffy Arisztid
Kiss Ernő
Lázár Vilmos
Schweidel József
(Kép: Négy aradi vértanú agyonlövetése, egykorú kőrajz)
