Ismerkednek a gazdák, vagy a kis vagy nagybetűs Ő-k. „Nem tudtam magam megmutatni” – hallom síró emberalaktól, aki nem járt szerencsével. Nem tudtam magam megmutatni, mintha mostanában ez lenne a legnagyobb félelem. Meg kell mutatni. LinkedIn-en a kompetensségem, versenyképességem, Instagramon az esztétikumom, TikTokon a kreativitásom… Mutatni kell. Aki nem mutat, mintha nem is lenne.
Pedig az illető lányok nagyon is megmutatták magukat, csak önmaguknak épp a hisztis, vagy komolytalan, vagy valami kevésbé vonzóbb formáját. De mi ez a mondat, az talán valaki más lenne, külön személyiség az a nyávogó, vagy szeszélyes? Hát persze hogy magukat mutatták meg, csak nem úgy, ahogy elképzelték! Nem úgy, hogyan egy randin, vagy állásinterjún szeretné az ember lenyűgözni a másikat. Rossz volt a formaidőzítés, mondaná egy edző.
Valójában ezek a pillanatok kellene, hogy legyenek a legkijózanítóbb tanulságaink: ennyi és ilyen vagyok a smink, a szűrők, a gátlásaim, a jómodorom alatt. Magamat mutatni kevés.
Advent felé közeledünk és ahogy Keresztelő János kimondta, hogy neki (Jézusnak) nagyobbá kell lenni, növekedni kell, nekem pedig kisebbé kell lennem, ha az adventet böjti időszakként éljük, akkor megpróbálhatnánk magunkat nem, őt viszont felmutatni. A másokhoz való hozzáállásunkban, a diakóniánkban, a missziónkban, de akár csak önfeledtségünkben. Minden egyes angyalkázásban, amikor végre nem a saját szükségleteimmel vagyok elfoglalva, hanem azon töröm a fejem, mi tenné a másikat boldoggá. Minden egyes adomány akcióval, amikor valós hiányokra adhatok valós választ. És minden egyes bevásárláskor is, ha mérlegelem azt, hogy miről tudok most lemondani, mit tudok a polcon hagyni, amire nincs szükségem, ami nélkül tudok boldogulni, aminek az elhagyására szabad vagyok. Tudok-e elhagyni a nekem fontos dolgokból a másokéért, esetleg az Istennek fontosért?
Tud-e majd a négy hetes készülésem nem rólam szólni?
