Camillo kétségbeesetten kereste a karácsonyfa talpat, de sehol se találta. Már áttúrta a sekrestye összes szekrényét, kipakolta a klenódiumos ládát is, hátha annak az aljába került, de hiába. Pont, mint egy évvel ezelőtt. És Ignatio most is ugyanúgy fog morgolódni, méltatlankodni, hogy amióta ez a pap van, egy felfordulás az egész eklézsia! Mondjuk, ha valaki épp benézett volna hozzá, nehéz lett volna az ellenkezőjéről meggyőzni.
– Nincs sehol – dünnyögte az orra alatt Camillo, majd kedvetlenül kezdte visszapakolni a helyére a sok holmit, ami a kutatás hevületében a szoba közepére került.
Egy apró csengőn akadt meg a tekintete. Az arcán hirtelen meglágyultak a vonások, a szemében felgyúlt az emlékezés lángja, és ahogy lassan kezébe vette a csengettyűt, egyetlen csendülésére megelevenedett előtte a múlt. Ott volt a szán, a hólepte út, a lámpások imbolygó fénye, a szívében a barátság melege, aztán a csalódás és a magány keserves sötétsége. Pont úgy gubbasztott akkor, azon a késő esti órán, ott a faluszéli úton, mint most a sekrestye közepén. A csengettyű a szánról esett le a hóba, ahogy a lovakat nógató ostor visszacsapódva beleakadt. Camillo úgy fogta a kezében, mintha csak akkor vette volna fel, és ugyanazoknak az érzéseknek az ízét érezte a szájában.
– Pedig mennyi idő eltelt már azóta! – mondta magában, ahogy folytatta a rendezkedést. – Látod, Uram, micsoda rendetlenség van a szívemben?! Ott se ártana rendet tenni! – szólította meg Jézust, de aztán arra gondolt, hogy Jézusnak ezek a dolgok nyilván nem túl fontosak, felesleges is ilyenekről beszélni neki. Úgyhogy csak szótlanul pakolt tovább.
Amikor nagyjából minden a helyére került, újból felvette a csengettyűt, körülnézett, mintha annak is a helyét keresné. Mintha nem tudná, mit kezdjen mindazzal, amit eszébe juttatott. Mint ahogy nem is tudta hirtelen.
– Add nekem! – szólalt meg Jézus a csendben. – Szeretném azt a csengettyűt – mondta mosolyogva, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha a kezét is kinyújtaná érte.
Camillo gyors léptekkel odasietett a feszülethez, és mint a gyerek, aki végre elszánja magát, hogy visszalopja a helyére, amit elcsent, letette a váza mellé. Nem maradt sok ideje a dolgok átgondolására, mert éppen nyílott a templomajtó.
– Dicsértessék! – köszönt hangosan Ignatio, kezében tartva a karácsonyfa talpat. – Volt rajta egy kis javítanivaló, – mondta, azzal letette a sarokba, a kályha mellé, miután letopogta a csizmájáról a havat.
