Mindenki által ismeretes, hogy az árvizeket a hirtelen, nagy mennyiségű csapadék leesése, vagy a gyors hóolvadás okozza. Földrengés is kelthet szökőárt (cunamit), amit a japánok csak kikötői hullámnak neveznek, mert a parton pusztít igazán, mivel a nyílt vízen nem tudnak feltorlódni a hullámok. Az Amazonaszon az un. Pororocat a Hold gravitációja okozza. Az árhullám olyan óriási, hogy a folyásirány is megfordul és a víz feltorlódik akár 300 km hosszan. Ezekre az áradásokra többé-kevésbé fel lehet készülni; egy részükre a sok-sok éves tapasztalatok, másrészükre az időjárási előrejelzések alapján. Gátakat kell emelni, hogy megkíséreljük megzabolázni a természet erejét. Sajnos ez egy végeláthatatlan küzdelem, amelyben nem lehet lankadni. A hegyekben lakók sem vehetik félvállról a küzdelmet a természet erőivel szemben, mert őket meg a lavina és földcsuszamlás fenyegeti. Alföldi vidékeken a csapadék elvezetésének a hiánya okoz belvizet. A városokban a hirtelen lezúduló esővizet nem győzik elvezetni a csatornák, és előtörnek a szennyvíz buzgárok. Ilyen esetekben nagyon kell egy fertőtlenítés, miután a vizek visszatérnek az eredeti medrükbe.
A minap olvastam egy netes vitát az istentiszteleti zene kapcsán, hogy mi az oda való és mi az, amit végképpen el kellene kerülni. Az egyik álláspont szerint Jézus dicsőítése mindenkor csak helyes lehet, ezért mindenkor és minden formában létjogosultsága van, a lényeg, hogy szívből jöjjön. A másik álláspont nem is ezzel vitatkozott, hanem inkább az un. dicsőítés módjával, színvonalával. Nagyon szomorúnak tartják ugyanis, ha a dicsőítés az angol nyelvből szószerinti fordítással átemelt dalok mantrázásának szinonimájává silányul csupán. Az alapból is csekély szókinccsel és 2-3 akkorddal operáló, és ugyanannak a pár szónak és akkordnak sorrendjét variáló szerzemények ugyanis nem éppen igényességről árulkodnak, ráadásul sokszor mind prozódiailag, mind pedig megfogalmazásukban igencsak furcsán hangzanak a magyar fül számára.
Nem értem a sima könnyűzenei koncerteken és mozikban sem, hogy amikor minden szakértő megerősíti, hogy a nagy hangerőn történő zenehallgatás mennyire károsítja a hallást, akkor miért kell ezt még a templomi alkalmakon is bevezetni. Persze ki van ez találva, hogy a hangerő feltekerése, egymás túlüvöltése, a gyomorban érzett basszus egy bizonyos idő elteltével hormonális extázist idéz elő, amire különösen is a fiatalabb korosztály vevő. Több törzsi vallásban az emberek a mai napig a zene által is keltett önkívületben táncolják körbe a tüzet. Szerintem a felnőttség ott kezdődik, amikor rájön valaki, hogy a hangerőt lefelé is lehet tekerni nemcsak felfelé. Az sem világos előttem, hogy a felesleges plusz hangerővel egy dicsőítő zenélésben mit szeretnének elérni? Ettől nem lesz tartalmasabb a szöveg, és a 2-3 akkord sem lesz több. A Teremtőről sem merném azt feltételezni, hogy megromlott a hallása. Azért kell így csinálni, mert más koncerteken ez így a megszokott és erre van igény?!
Sosem fogom elfelejteni azt az istentiszteletet, melyen egy győri származású, Monacoban élő anyuka gyermekeit keresztelték. A szíve, református hite és hazaszeretete visszahúzta őt egykori templomába, fontos volt neki, hogy itt legyen megkeresztelve két kisfia. A szertartás elején a francia nagypapát felkísérték az úrasztala elé. Szegény olyan esetlenül közlekedett, kereste a támpontokat a botjával. De ez nem is csoda, hiszen vak volt, rá volt utalva vezetője segítségére. Sokan susmorogtak a padokban, hogy mit is akar ez a „szerencsétlen” idős bácsi. Kiérve megállt, kezébe vette a fuvoláját és rákezdett egy gyönyörű dallamra. Már az első hangok betöltötték a hatalmas templomteret és elérték, meg is nyitották a hallgatóság fülét és szívét egyaránt. Nem volt szükség semmilyen erősítőre, ez a dicsőítő dallam méltó hálaáldozatként szállt a Teremtő felé. Már nem számított, hogy a bácsi mennyi idős, hogyan mozog, lát-e, vagy sem, mert a zene a fülünkön keresztül kinyitott egy ajtót a lelkünkben is. Az elején itt-ott lehetett hallani néhány, korábban még szkeptikus, de rövidesen a csodálkozástól leeső állat, ahogy koppannak a padozaton, de aztán mindenki áhítattal hallgatta a nagyapa játékát.
Református körökben elterjedt az az adakozásra való felhívó igei forma, hogy „a jókedvű adakozót szereti és megáldja az Isten”. Az adakozás valójában egyfajta áldozat, amit a hívek az Úr dicsőségére tesznek. Ezeket a pénzeket vagy ráfordított közösségi munkákat a gyülekezet tagjai önzetlenül ajánlják fel, és örökítik át mindazt, ami elkészülhetett belőle és általa generációk óta. A mostani nemzedéknek is kötelessége, hogy megfeleljen az előttük járóknak, hiszen az ő örökükbe lépünk be, de még inkább, hogy az Úr kedvét lelje bennünk. Ezért kell elgondolkodni azon is, hogy az a zene/ének, mely az istentiszteleten elhangzik, vajon eléri-e azt a szintet, hogy a templomban megszólalhasson az Ő tiszteletére. Véleményem szerint nem méltó az Úrhoz, ha vásári zenebonával és mindent megengedő, mindent elnéző liberalizmussal állunk hozzá a dolgokhoz, hiszen Neki mindenből a legjobb jár.
A művészetnek van alja is, ami sajnos úgy tör a felszínre, mint amikor a belvíz felemeli a csatornafedeleket, és elönt mindent. Állandóan találkozunk ezzel a jelenséggel a médiában. A mai ember sokszor művészetnek álcázott szennyel akarja felhívni magára a figyelmet, ezt tartja saját önmegvalósítási eszközének. Én úgy érzem, hogy nem ártana homokzsákokat tenni a templom köré, hogy te, „ szép, új világ” csak eddig jöhetsz, mert ez innentől az Isten háza. És ami nem méltó ebből a „művészetből”, hogy átlépje a küszöböt, az nem jöhet be. A közmondás szerint a pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve. Dante sem véletlenül veszi előre a közönyösöket a pokolban, akik nem küzdöttek az igazságért, mert nekik kényelmesebb és célravezetőbb volt, ha mindent hagytak csak úgy megtörténni.
Az út szélén azért ásnak árkot, hogy amikor az eső lemossa az utat, az árok elvezesse a kanálisba az odavalókat. Magunkat és hitünket minősítjük, ha a tiszta víz helyett megfelel nekünk a kanális tartalma is. Az élő ige évében vegyük észre, hogy a tiszta forrásból merítve lehet csak megmaradni, tisztán élni. Ha csak szemetet tudunk vinni az Istennek, akkor azt inkább ne tegyük, mert abból csak szemétdomb lesz, hiszen az üres flakonok és a használt papírzsebkendők között nem szokott igazgyöngy teremni.
Amit hálaáldozatként, dicsőítésként viszünk az Úr elé, az nem származhat lomtalanításból, és értékeinknek, emberi lehetőségeinknek, képességeinknek nem a minimumát kell, hogy képviselje, hanem a legjavát, hiszen Ő mindenből a legjobbra méltó. Mielőtt bárki is vitatkozna ezzel az állítással, gondolja csak végig mindenki, hogy mi mindent szokott kérni imáiban az Istentől! Egy közös pont van az összes kérésben: mi sohasem szeretnénk semmi selejteset, sem pedig saját mércénk szerint színvonaltalant magunknak. Akkor miért hisszük azt, hogy az Istennek meg bármi megfelel!?
