1989. óta január 22-én ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját annak emlékére, hogy a kézirat tanúsága szerint Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnuszt. Szép szimbóluma nemzetünk kultúrájának ez a költemény, és mindaz, amit számunkra már jelent. Sokkal több az, amit ilyenkor ünneplünk, mint maga a Himnusz: magyar önazonosságunk értékei.
Hogy pontosan mit jelent a „kultúra”, nehéz lenne kizárólagosan körülírni, kőbe vésni.
Elsőnek talán a művészetek jutnak az eszünkbe, zeneszerzőink, költőink, íróink, festő- és iparművészeink, legendás színészeink, az építészetünk. És sok híres és csodálatos alkotás. Mindaz, amit az emberi képzelőerő és alkotókészség létre tud hozni, hogy gyönyörködtessen, hogy kifejezze önmagát, hogy valami szépen-hasznosat teremtsen.
De tágabb értelemben az emberi kultúra része mind a tudás és műveltség, anyagi és szellemi javak is, melyeket felhalmoztunk, elértünk, amit fel tudunk mutatni, a közegében és segítségével élni, és örökül hagyni utódainknak. Gondolhatunk itt vívmányainkra, találmányainkra, tudósainkra, a közelmúlt Nobel díjasaira is.
Ám ha azt mondjuk, hogy valaki „kulturáltan” viselkedik, a szó értelme még tovább tágul, hiszen itt már valamiféle társadalmi konszenzusos rendet, etikai, de legalábbis szociális normát is jelent, amely szerint élni méltósággal és egymás megbecsülésével, tiszteletben tartásával lehet.
A ma embere, a Felvilágosodás utáni nemzedékek örököse, lehet büszke jelenkori civilizációnk kulturális vívmányaira, de az emberi kultúra létünk kezdete óta jelen van és megnyilvánul. Az ősi kultúráknak is sajátja volt, csak éppen másmilyen – és technológiájában kevésbé modern módon.
A Bibliában az Őstörténetek sorában a Bűneset elbeszélése az, amelyben először megjelenik a „tudás” szó. Nekem mindig fáj, sőt feldühít, mikor – jellemzően a Szentírást igazán nem ismerő, nem hívő emberek – a „tudás fáját” emlegetik. Mint olyat, amitől Isten tiltotta az embert.
Ebben a kontextusban Lucifer (lux, lucis = fény és fero = hozni) a „fényhozó” voltaképp nem is annyira negatív szereplő, hanem inkább amolyan Prométeusz-féle, aki az embert tudatlanságban tartani akaró istenség ellenében is lehozta a tüzet (= fényt) a földre. Mert hiszen az ő szavára hallgatva szakított az ember a „tudás fájáról”. Na és ott kezdődött a kultúra. Pedig nem!
Az a fa a „jó és rossz tudásának fája” volt, vagyis a történet arról szól, hogy az ember önmaga istenévé válni, jóról és rosszról Isten nélkül dönteni akar. Őnélküle látni a valóságot, nélküle érezni, gondolkodni, szólni, cselekedni, Őnélküle létezni akar. S mivel szabad akaratot kapott, meg is teszi, és abban a pillanatban kapott szabadságát el is veszíti – mert egy brutális-globális hazugság fogja lesz.
A tudás, a kultúra – amely a kultiválni, azaz „művelni” szóból jön – igazából sokkal hamarabb megjelenik a Teremtéstörténetben.
Isten megalkotja a világot, benne az embert, és végül odaadja neki, hogy MŰVELJE és őrizze azt. Töltse be, hódítsa meg és uralkodjon rajta. Vagyis fedezze fel, ismerje meg és vegye birtokba. Isten minden teremtett lényt ezen a földön odavisz az emberhez ebben a bibliai őstörténetben, hogy lássa, minek nevezi el, mert mindennek az a neve, amit az ember ad neki.
Mi ez, ha nem a megismerés és tudás motívuma? Amire Ő minket felszabadított, sőt elrendelt, és csak önmagában is lehet Isten dicsőségének felismerése. Amire azóta is annyi kiváló, hívő tudós eljutott a történelemben és jelen korunkban is. Felfedezve azt a gyönyörűséget, melyet a Teremtő számunkra rejtett el ebben a világban.
A kultúra embervoltunk sajátja és Isten ajándéka. Istenképűségünk tartozéka. Megajándékozottságunk bizonysága. És ha magyarként ezt felismerem, akkor lehet saját nemzeti (és emberi) önazonosságom boldogan vállalt alapja.
