Nem mondom, hogy nem követem mindazt, ami jelenleg a magyarországi politikában, közéletben történik, mert igenis követem. Nem mondom, hogy nincs véleményem ezekről a történésekről és a szereplőkről, mert bizony van. És nem mondom, hogy nincsenek kérdéseim az egésszel kapcsolatban, mert igenis komoly kérdéseim vannak, akkor is, ha két politikusnő azonnali beáldozása után valószínűleg elvárt, hogy ne legyenek – sokaknak vannak…
De most arról szeretnék inkább beszélni, hogy nekem személyesen mit mond ez az egész történet – így húshagyó kedden, a nagyböjt előtti utolsó napon.
„Nincsen olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék. Ezért tehát amit a sötétségben mondtatok, azt a világosságban fogják hallani, és amit fülbe súgva mondtatok a belső szobában, azt a háztetőkről fogják hirdetni.” (Lk 12,2-3)
Lehet, hogy e földi embervilágban ez – úgy tűnik legalábbis – nem így van. Hogy lehet háttéralkukat kötni, itt-ott csendesen piciben kedvezni vagy ártani, lehet bírósági döntést hozni ilyen-olyan okkal, így vagy úgy odahatni, lehet amúgy őszinte jó szándékkal dolgokon árnyékban átlépni, okosba megoldani sok mindent.
Nemcsak a „nagyok”, mi is csináljuk mind. Odasúgunk olyasmit, amit azért szembe nem mondanánk – de igazán nem ártani akarunk vele, csak hát ugye… Megteszünk olyasmit, amit ha kamera venne, eszünkbe nem jutna, még csak az kéne… Szólunk és cselekszünk a négy fal között úgy, hogy ahhoz senkinek semmi köze, mert van olyan, hogy magánügy.
Isten Igéje meg azt mondja, hogy nincs. Olyan értelemben nincs, ahogy arról Máté feljegyzése szerint Jézus beszél, hogy „az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van”. Ez már emberfeletti, krisztusi koherencia és önazonosság.
Gondoljunk bele, képzeljük el, hogy minden egyes szavunkat, amelyet akárhol és akármikor kimondunk, egy hangszóró beleharsogja a világba, a falunk vagy városunk közösségébe, és azonnal megjelenik a közösségi médiában! Képzeljük el, hogy minden mozdulatunkat – jó, az egészen intimek kivételével, ott csak azt, hogy mondjuk éppen kivel – egy kamera azonnal rögzíti és kivetíttetik a nagy nyilvánosság számára. Csak képzeljük el…
Félelmetes, ugye? Ha igazán és őszintén belegondolunk. Uramisten, micsoda következményei lettek volna eddig is, ha ez így működne. Hány szavunkat és tettünket tudnánk így, mindenki előtt vállalni? Hogy amit halkan mondtunk, árnyékban tettünk, azt úgy, hogy bármikor és bárki előtt vállalni tudnánk? Minden következményével együtt.
Lehet, hogy érdemes lenne ebben a böjtben ebben az Igében és gondolatban megreszketni és megalázkodni. És visszavenni. Szavak és tettek, mozdulatok tekintetében mindent-mindent próbálni felvállalni, a jézusi tisztasággal és bátorsággal. Vagy legalább belenézni a tükörbe, és szembesülni önmagunk inkoherenciájával. Mondjuk szépen, többszintű létezésével és megnyilvánulásaival.
És kimondani az előttünk álló elcsendesedési időben, hogy szeretnénk tisztábbak, igazabbak, önazonosabbak lenni egy teljességgel felvállalható kereszténységgel.
