Legutóbb valamikor advent elején írtam – akkor már másodszor – hasonló címmel ezen a blogon. Most újra megszólalt a 37. zsoltár igeverse, és mennyire más élethelyzetben! De ugyanolyan igazsággal és erővel.
Minden év februárjában tartja egyházmegyénk – immár hagyományosan – a tanulmányi napjait, a lelkészek számára tematikus előadásokkal és pihenésre, beszélgetésre szánt idővel. Okosodunk is, mint egy rendes továbbképzésen, de megéljük az egymással való közösséget, megosztunk örömet, sikert és szomorúságot, nehézségeket is.
Senki sem gondolta, mikor az idei konferenciánkat szerveztük, előkészítettük, hogy abban fog minket találni, amiben. Hogy ekkora szükségünk lesz arra, hogy késő este körben ülve csak dermedten nézzünk egymásra, vagy éppen lázasan beszélgessünk, kifakadjunk, biztassunk vagy keseregjünk, keressük a választ, a vigasztalást, az utat, a vezérfényt. Egymást is meghallgatva és felfelé odahallgatva a gyógyulást.
Esperesünk vasárnap esti nyitóáhítatával kezdtünk, ebben szólított meg minket a zsoltár: légy csendben. Minket, akik – ahogy ő is megfogalmazta – belsőleg kimerülve, valami brutális lármából zuhantuk oda. Nekünk szegezett, sokszor számonkérő miértekből, vádló mégishogyan?!?-okból, és saját belső kérdéseink, tépelődésink, háborgásaink hangosságából. Minden nap újabb fordulatával, információknak és cáfolatoknak, vádaknak és magyaráz(kod)ásoknak egyre nagyobb hangzavarából.
Minden volt, csak csend nem.
De hát lehet csendben maradni, mikor válaszokat várnak, mikor ítélkeznek, mikor bennünk is kérdések és ítéletek vannak? Mikor a történtek sok más egyéb, már rég a mélyben húzódó fekélyeket is felfakasztanak? Mikor a kimondani (vagy épp hallani), tisztázni vágya annyira égető? Lehet hallgatni?
Csak úgy önmagában nem. Csak úgy önmagában az a tehetetlenség és tanácstalanság, vagy épp a félelem és bénultság passzív csendje. De a zsoltár nem erről beszél. Nem a magányos, elfojtottan hallgató, mérgező némaságról.
Légy csendben és várj az ÚRra! Előtte kell elhallgatnod. Tőle kell csendet kapnod. A csendben Őt kell meghallanod. Előtte kell és lehet újkori Illésként kifakadnod, panaszkodnod, háborognod, és Őelőtte lehet és kell elhallgatnod önnön gyarlóságod alázatában. Tőle kell és lehet újkori Illésként a tűzben, szélviharban, földrengésben is védelmet, békességet és belső csendet kapnod, és ebben a csendben az Ő szavát, válaszát, ítéletét(!) meghallanod.
Az eddigieknél is élesebben éljük meg, hogy nincs a kezünkben a jövő, és most még a jelen is valahogy darabjaira hullva potyog ki az ujjaink közül. De én hálás vagyok Istennek, hogy most nekünk – esendő és jelenleg eléggé összeesett szolgáinak – ajándékozta ezt a néhány napot, és benne minket egymásnak. És nekünk Önmagát. És egy kicsi mégis-csendet. És tart, megtart, nem ejt le, nem potyogtat ki.
Semmi más nem biztos, csak Ő. Ez van…
