Református egyházunk idei 1%-os kampánya mondhatni igen ütősre sikeredett ☺
Csak pár órája láttam, a közösségi médiában osztotta meg egy ismerősöm. Meglepett, és aztán el is morfondíroztam rajta.
Képi világát a Batman képregényekből meríti a kampányfilm, a sorjázó képeknek és feliratoknak mind egységesen ez a stílusa. Csakhogy a végén az égre vetített „segélyhívó” reflektorfény nem denevéralakot mintáz, hanem kálvincsillagot, a fekete palástos alak pedig, aki a sötét város fölé magasodik, sem a legendás Batmant, hanem egy fekete palástos lelkészt idéz. Hmm…
Nos, az kétségkívül igaz, hogy az eredeti denevérember olyan hős, aki maga is megjárta a mélységet, ismeri a gonosztól való szenvedést, és egész életét arra teszi fel, hogy ellene harcoljon, védelmezze a kiszolgáltatottakat, küzdjön a sötétség erőivel szemben. Tiszteli a törvényt, nem öl meg senkit, nem önbíráskodik, csak megmenteni próbálja, akit csak tud.
És az is igaz, hogy a kampányfilm minden szava a valóságról szól: „Gyermekeket gyógyítunk, nélkülözőket segítünk, menekülőket oltalmazunk, időseket gondozunk, a jövő nemzedékét neveljük, örömhírt hirdetünk.”
Nekem pedig erről a felsorolásról egészen konkrét, valós dolgok jutnak eszembe: a Bethesda gyermekkórház, a Református Szeretetszolgálat megannyi akciója, jól működő és jó lelkiségű idősotthonok, óvodák és iskolák, hűséggel szolgáló kicsi és nagyobbacska gyülekezetek és lelkészeik.
Megannyi-féle jelenléte és a társadalmunkban végzett munkája egyházunknak, amikkel szolgálunk és küzdünk, akármi is történjék a „legfelső szinten” – ahogy erre gúnyos hozzászólások mindjárt utalnak is (Ezt úgyis egy darabig még mi közkatonák ugyancsak kapni fogjuk…)
A film végén, annál a bizonyos záróképnél elhangzik az is, hogy „Nem vagyunk szuperhősök, egyszerűen reformátusok vagyunk”. Nekem mégis nehezen megy az azonosulás a hősiesen magasló fekete palástos alakkal…Éppen mert olyan eléggé szuperes…
Ma délután lelkészértekezlet volt az egyházmegyénkben. Nem voltunk sokan, nehéz olyan napot találni, amikor mindenki szabad, sőt igazából lehetetlen. Jó páran így is tanításból, munkából estek be, vagy éppen siettek el a végén még esti alkalmakra. De volt, aki két órát autózott a megye túlsó végéről, hogy ott lehessen (és aztán újabb két órát haza).
Sokan fáradtan, páran betegen, de együtt voltunk, énekeltünk, imádkoztunk, vendéglátónk nagypénteki tematikájú áhítatával kezdtünk, aztán a húsvéti örömhír üzenetét és hirdetésének mikéntjét elemeztük, beszélgettük – készültünk az előttünk álló Nagyhétre. Személyes megtapasztalások, nehézségek és jó tanácsok hangzottak, néha nevetés, sokszor mély figyelmes csönd. Utána még kötetlenebb beszélgetésben szendvicseket majszolgattunk, panaszkodtunk és tréfálkoztunk, de mindebben végig önmagunk voltunk: református lelkészek. Igen, azok a néha fekete palástosak…
De ha a mindezek fölé magasodó hősies, mindannyiunknak segítségül hívható és gonoszt legyőző alakra gondolok, nekem valahogy mégis valaki más jelenik meg. Neki inkább fehér a ruhája, fénylő, de vérfoltos. A világ sötét egén pedig – nekem legalábbis – egy ragyogó kereszt világít…
„Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről.” (1Kor 2,2)
