Nagycsütörtök lévén egy egyházi blogon illik kapcsolódni az ünnep eseményeihez, mondanivalójához, vagy éppen megünneplésének formáihoz. Más kérdés, hogy sajnos egyre többen csütörtököt mondanak már akkor is, ha megkérdezik tőlük, hogy mitől nagy a Nagyhét vagy éppen mire is emlékezünk Nagycsütörtökön. Bár sok minden történt a Jézus halálát megelőző napon – főleg ha nem a zsidó időszemléletet (esthajnalcsillag megjelenésével kezdődik az új nap), hanem a mi éjfél utáni napkezdésünket vesszük alapul –, mégis a hittankönyvektől kezdve a húsvéti ünnepkört vagy a nagyhetet megjelenítő egyszerű grafikákban is ehhez a naphoz leginkább az utolsó vacsorát rendelik hozzá. Annak is azt a részét, amikor Jézus megtöri a kenyeret és kitölti a bort, hogy előre jelezze, mi vár rá, mibe is kerül, hogy Isten és ember között egy új szövetség kerüljön megkötésre.
Hadd hozzak most elő 2+1 tárgyat, melyek közvetlen környezetemben szorosan összekapcsolódnak, és különleges üzenettel bírnak számomra az utolsó vacsorát felidéző, valamint az Úrral és egymással lelki közösséget jelentő úrvacsorázásunkkal kapcsolatosan.
Nálunk Győrben már több évtizedes hagyomány a gyülekezetben, hogy ilyenkor este úrvacsorás istentiszteletet tartunk. Az igehirdetés alapigéje többnyire maga az úrvacsora szereztetése, azaz az utolsó vacsorán történt szimbolikus cselekedet jézusi értelmezése. Az Úr asztalának megtérítésével engedünk parancsának, mikor azt kéri tanítványaitól, hogy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. Van a gyülekezetünk tulajdonában két régi míves, aranyozott ezüstkehely, igazi műkincsek. Az egyik a XV. század második feléből, a másik a XVI. századból származik. Ilyeneket csak múzeumi kiállításokon, általában védőüveg mögött láthat az ember. Nagyon sajnálom, hogy a Covid teljesen eltörölte azt a gyakorlatot, hogy legalább ilyenkor, nagycsütörtökön ezekből a „nagykelyhekből” úrvacsorázott a gyülekezet minden tagja az egyébként már régóta használatos „kiskelyhek” helyett. Nekem ez az úrvacsorai forma azóta is hiányzik, mert azt is jelentette, hogy része vagyok a református generációk hömpölygő folyamának, hiszen szinte felfoghatatlan, hogy hány neves és névtelen ember ajka érintette már ezeket a kelyheket az 5 évszázad során a Jézusnak való engedelmesség jegyében. Odatartozom azokhoz, akik a Reformációtól kezdve az Úr előtti alázattal vették ezekből a kelyhekből az értünk kiontott vérnek a jegyét. Ezek a kelyhek nem múzeumi tárgyak, hanem évszázadok óta használatos úrvacsorai kellékek. Jó időkben és nehéz időkben a győri reformátusok számára ezek a kelyhek az állandóságot jelentették, a folyamatosan megnyilvánuló, éltető kegyelem látható jelző eszközei voltak. A gyülekezetben a „kiskelyhes” gyakorlat bevezetése után is – legalább minden nagycsütörtökön – azt hirdették, hogy ez a kegyelem nemcsak a szertartást vezető és abban segédkező lelkészek és presbiterek kiváltsága, hanem mindenkié. Isten előtt ugyanis nem a tisztség, a rang, hanem az engedelmes hűség számít. Érzésem szerint vagy talán túlzottan is félünk nemcsak a „közös kelyhes” úrvacsora egészségügyi következményeitől és attól, nehogy bálványimádónak tűnjünk, ha ragaszkodunk egy-egy tárgyhoz, vagy csak igen pragmatikussá váltunk már ahhoz, hogy észrevegyük és értékeljük egy-egy ilyen, a környezetünkben jelenlévő kincs üzenetét.
A másik „tárgy” szülővárosom egy különleges köztéri szobra, mely a Gutenberg téren található. Ennek a monumentális barokk alkotásnak, mely a frigyládát ábrázolja, kalandos története van. Egy katonát 1729-ben megvádoltak, aki a törvény keze elől a jezsuitáknál keresett menedéket – a mai bencés rendházban – a Széchenyi téren. A püspök a katonát a maga védelmébe kívánta venni, és pár száz méterre lévő székesegyházba menekíteni. Erre kiváló alkalomnak tűnt az Úrnapját követő kisebb körmenet, ami a Széchenyi térről a székesegyházba tartott. A katonát ministráns ruhába öltöztetve elbújtatták a körmenet résztvevői között. A Duna-kapu őrsége azonban a Káptalandomb alján – a mai szobor helyén – felismerte őt és le akarta fogni. Dulakodás közben a szentségtartót kiütötték a püspök kezéből, a megszentelt ostya leesett a földre és összetaposták. Maga III. Károly király rendelkezett emlékmű felállításáról a botrányos szentségtörés helyén, hogy Isten haragját kiengeszteljék, és hogy soha senki se taposson többé arra a helyre, ahol szent ostya földet ért. A hagyomány szerint az ostya porból felszedett maradványait és az általuk megszentelt földet is, ahová a darabjai estek, a ládában helyezték el.
De mi köze mindennek az úrvacsorához? A szobor történetével szoktam elmagyarázni a konfirmációra készülőknek a katolikus és a református úrvacsoratan közötti különbséget. A katolikusok tanítása szerint a szertartás során ugyanis az ostya és a bor átváltozik Jézus testévé és vérévé. Ezért volt olyan fontos számukra a XVIII. században is és ma is, hogy mi történik az átváltoztatott ostyával, hiszen az Jézussá lényegül át. Így lett a botrányok botránya, hogy nemcsak leesett, de még meg is taposták. Meg szoktam nyugtatni minden konfirmandust, ha – ne adj’ Isten – a szertartás közben leesne az úrvacsorai kenyér és ad absurdum még valaki rá is lépne, azért nem fogunk szobrot emelni emiatt a templom közepén. Ugyanis nálunk nem az úrvacsorai jegyek, a kenyér és a bor változnak át, hanem a változás bennünk történik. Bennünk, akiknek az úrasztalán lévő kenyérről már nem az jut eszünkbe, mint a reggeliző asztalnál, hogy pl. vajat vagy lekvárt tegyünk rá, a kehelyben lévő borról nem az, hogy vajon melyik pincészetből való és milyen évjáratú lehet, hanem az, hogy lélekben találkozásunk van a teste megtöretését és vére kiontását értünk is vállaló Krisztussal. Nem véletlen, hogy azok járulhatnak az Úr szent asztalához, akik az előzetes tanításnak is köszönhetően a lelki érettség olyan fokán vannak, hogy képesek már elvonatkoztatni a kenyér és a bor hétköznapi használatától.
Ha most nem is az Urunk által Virágvasárnapon emlegetett kövek, de a kelyhek és egy köztéri szobor is némán kiált és tanít, hogy közelebb jussunk ugyanahhoz a csodásan titokzatos kegyelemhez, melyet Jézus az utolsó vacsorán a tanítványainak, és az azóta is gyakorolt úrvacsorai szertartásban mindannyiunk számára felkínál.
