Valamit a hagyományról szeretnék elmesélni. Nem a lehetetlent szeretném, nem akarok mindent a témáról, hiszen egy könyv is kevés lenne, de talán egy egész életmű is, ha az egyházi hagyomány vizsgálatáról van szó. Itt csak pár bekezdést lehet. Egyébként is, annyi mindenre használjuk magát a fogalmat, széles a skála: van, hogy kétezer év teológiai kincseit és szellemi értékeit jelenti, van, hogy csak a lustaságunkat vagy rövidlátásunkat takargatjuk ezzel a szóval. Szóval nehéz ügy, a hagyomány-fogalmak dzsungelén átverekedni magunkat.
Tapasztalati oldalról közelítek, és hogy miért? Mert az elmúlt héten két történet is megszólított – és elgondolkodtatott.
Az egyik történetet egy esperestől hallottam. Gyülekezetének egyik nénijéről szólt. Oszlopos tagja volt a közösségnek évtizedek óta, ott volt az istentiszteleteken. Egyszer aztán bejött valaki vasárnap a templomba, olyan, aki nem volt járatos arrafelé és leült a néni előtt. Az megkocogtatta a vállát és megszólította: “Elnézést, ide nem ülhet, ez a testvérem helye.” Az illető el is ült onnan. Egy apróság még hozzátartozik a történethez. Már két éve nem élt a testvére, akinek a helye szent volt és sérthetetlen.
Nem akarom a nénit bántani, ki tudja, mi dolgozott benne, akár a gyász is lehet ez még. De mégis, maga a történet mégis találó valamire, amit sokszor átélünk, mi reformátusok is. Egyfajta hagyomány-használatról van szó. Arról, amikor valami régi, valami már nem működő miatt nincs helye annak, aki az Istent keresi.
Amikor valami nem élő szokás, megszokás miatt nem fér be hozzánk az, akit nem csak hívogatnunk kellene magunk közé, de el is kellene menni érte. Amikor a halott hagyomány, a halott szokás az élettől veszi el a teret, így válik bűnné. Ez a hagyomány nemcsak halott, de gyilkos is – ha emiatt nem jut el az evangélium valakihez.
Elismerően vagy félszegen kerülgetjük ezeket a hagyományokat, jó esetben letisztogatjuk őket, fényesítjük. Az, ami egykor Krisztus közelébe segített, az most, miattunk bálvánnyá válik. Szembe kell nézni ezzel. Szerintem. Mert ha emiatt, valami halott miatt marad üres a pad, akkor vétkezünk. Nem töltjük be a küldetésünket. Majd elfogyunk – és akkor még az élő hagyományok is mennek a levesbe, mert nem lesz, aki értse és gyakorolja őket.
A másik történet a Bibliából szól hozzánk. Egy konferenciára készülve Sámuel elhívásával kellett foglakoznom, azzal a történettel, amikor Sámuel először kerül párbeszédbe az élő Istennel. Ebben a történetben megjelenik az előző ellenpontja, a hagyomány, ami nem csak él, de éltet is.
“Szólj Uram, hallja a te szolgád!” – mondja a jól ismert mondat, a válasz, amit Sámuelnek ki kell mondania. Igen ám, de nem Sámuel találja ezt ki. Ezt Éli, az idős főpap adja a szájába. Az a főpap, aki évtizedeket töltött el Isten szolgálatával, aki ismeri a Tórát.
Átad egy mondatot. Megfogalmazza és annak, akinek nincs még “nyelve” Istenhez, a szájába adja. Ad, ajándékoz – hagyományoz. Ez a tiszta hagyomány. Tapasztalat van mögötte, átélés, múlt és segítség lesz ahhoz, hogy valaki a saját beszélgetését is elkezdje Istennel.
Élit én mindig mellékszereplőnek tartottam, de rá kellett jönnöm, mennyire fontos ember, nélküle Sámuel nem kezdi el szolgálatát. Ő adja oda az első mondatot egy gyönyörű kapcsolathoz.
Ez a hagyomány, a jó hagyomány, a hagyomány valódi célja: segíteni ahhoz, hogy a saját kapcsolat elinduljon.
Ha segít, ha Istenhez segít, ha Jézushoz kapcsol – akkor él. Ha arra serkent, hogy a saját hangomat is megkeresve fűzzem tovább ezt, tegyem hozzá az enyémet. Az élő hagyomány jelzés, hogy nem vagyunk egyedül, korábban mások is voltak ott, ahol mi.
Az élő hagyomány éltet is, életre segít, Isten közösségébe.
Elengedhetetlen, hogy jól éljünk azzal, amink van. De ehhez az is kell, hogy újra és újra átnézzük, mi hova kerül, minek marad hely a hittankönyvben, a konfirmációs oktatásban, a templomi istentiszteleten – és mi kerül a szakemberek, történészek, muzeológusok kezébe, hogy még tudjanak tanítani, csak máshogy. Szüksége van a ma egyházának is a megkülönböztetés bölcsességére, mert az sem igaz, hogy ami új jó, ami régi, az pedig rossz. Ahogy fordítva sem működik. Megérdemli a hagyomány is, hogy jól éljünk vele. Hogy ne legyen bálvánnyá, saját korábbi maga ellentétévé: valamivé, ami az evangélium elől veszi el a helyet.
