Bizonyára minden tájegység, település templomának megvan a maga jellegzetes „élete”. Másról tudna mesélni egy alföldi és egy hegyvidéki, egy nagyvárosi és egy kis falusi, egy fővárosi és egy üdülőhelyi templom.
A miénk, itt a tó partjától, a forgalmas 71-es úttól emelkedve felfutó Bakó utca és a Kálvin tér sarkán például biztosan elmélázna a távoli múlton, Árpád-kori születésén, mikor sokkal kisebb volt ugyan, de valóban Balaton-parti, mert tőle nem messze még ott hullámzott a víz, lábai alatt ott susogott a nádas. Tornyával, harangjával jelzett és irányt mutatott a hajósoknak, halászoknak, bárkinek, aki kint volt a vízen.
Aztán eltelt fél évezred és a belsejében hangzó zsolozsmák, misék hangja megváltozott, tudós prédikátorok hirdették immár a nép nyelvén az evangéliumot, és szólni kezdtek a genfi zsoltárok. Egyre többen jöttek már vasárnaponként, a Balaton felé bővíteni is kellett a kis kápolnát.
Majd viharos, nehéz évek következtek nemsokára. Majdnem hétszáz éves volt a kis templom, mikor fegyveres katonák érkeztek, a prédikátort és gyülekezetét elűzték, és hét éven át állt lelakatolva, üresen. Nem szólt a harang, sem az Ige, majd négyszáz vasárnapot kellett úgy megélnie, hogy csak a mély csönd töltötte be…
Azután – Istennek hála – visszatérhettek az emberek. Küzdelmek voltak ezután is, helyre állították a tornyát, majd megint menekültek, zaklattattak hívei, de kitartottak, és soha többé nem zárták be a templomukat (teljesen még háromszáz évvel később a nagy világjárvány idején sem…)
Eljött a 19. század és végre némi békesség köszöntött be a templomocska életében. Oly sokan jöttek már vasárnaponként, hogy az egyik falát négy méterrel kijjebb kellett tolni, megmagasították a tornyát is. Karzat is épült, hogy mind többen elférjenek benne. Komoly nagy templom lett belőle.
A 20. század elejétől pedig megzendült benne az új orgona, mely azóta is szól és minden istentiszteleten magasba emeli az emberek Istent dicsőítő énekét. Három éven át még Dunántúl Trianon után ide menekült püspöke is benne hirdette az Igét.
Volt nehéz és sötét időszak azután is. Jött háború, volt földrengés, lettek sérülései, lerepült a tornyáról a betlehemi csillag is, de nem volt olyan seb, amit szorgos kezek meg ne gyógyítottak, ki ne javítottak volna. Mert mindig volt benne élet, gyülekezet, Istennek népe, amely éppenséggel mindig is igazi templommá tette.
Lassan ezer éves lesz. Kicsit átalakult, sok mindent túlélt, és most is nyitja kapuit télen a téli gyülekezetnek, többnyire helyben lakóknak, egymást jól ismerőknek, és nyáron a nyári gyülekezetnek, visszatérő nyaralósoknak, vendégként betérő itt nyaralóknak, mindenkinek, aki Isten közelségét és szavát keresi benne.
Télen erőst hideg van a falai közt, a padfűtések ellenére is, nyáron meg lassan, de biztosan átmelegszik a vasárnapi 50-60 ember testmelegétől, a nyáresti zenés áhítatok résztvevőitől. Árpád-kori falrészei igencsak vizesednek, palacserepeit időnként megtépázza a vihar, tornyát denevérek lakják (a picike, cuki, selymes szőrű, nagyon ügyes röppentyű fajtából ☺), de mindezzel együtt én nagyon szeretem.
Elismeréssel, büszkeséggel és szeretettel tudok csak ránézni, erre a sokat megélt és hűségesen megmaradt istenházára. Akkor is, ha tudom, az igazi templomok mi magunk vagyunk, egyenként, gyülekezetekként, egyházként.
„Nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke bennetek lakik? Ha valaki az Isten templomát megrontja, azt megrontja Isten, mert az Isten temploma szent, és ez a templom ti vagytok.” (1Kor 3,16-17)
Talán éppenséggel tanulhatnánk is a templomainktól…
