Ha elmosódik a horizont, akkor az evezők csobbanása jelzi csak, hogy hol a fent, hol a lent. Ha egybemosódik a táj, akkor a csónak fodrai a vízen mutatják, merre az előre, merre a vissza…
A bölcsek a csillagot követve eljutottak a kisdedhez. Tudták a próféciát, felismerték, hogy kihez érkeztek. Eszembe jutnak, hogy vajon mi lett velük.
A gyermek sorsát még nem ismerhették. Mégis, így a bölcsőben lévővel való találkozás után más utat vett az életük, más úton indultak haza, az isteni sugallat útján és nem Heródes, azaz nem az emberi megoldások útján.
Mi már tudjuk, hogy a bölcsőben Isten értünk hozott áldozata fekszik, a beteljesedett ígéret. Ismerjük a történetét, a tanításait, a szenvedését, a halálát, a feltámadását. Karácsonykor mi már nem csak a kisded születését ünnepeljük, hanem az életét, megváltó halálát és a halálon való győzedelmét is. A kérdés, hogy ennek a tudásnak a birtokában képesek vagyunk-e a más útra!
A pásztorok hitték az angyali hírnök szavát, hogy a gyermek az egész nép öröme lesz. A mikéntet ők sem ismerték, mégis – hazatérve magasztalták az Urat.
Mi már tudjuk, hogy Isten Jézus Krisztusban kitárta előttünk a mennyek kapuját, Őbenne társat és vezetőt adott mellénk. Mennyivel több tudás ez a pásztorokénál, mennyi többletünk lenne a magasztalásra!
Korunk világa az önmagának kijelölt úton Heródes parancsát követi. Megtagadja az isteni sugallat tanácsát, elárulja a gyermeket. Önbeteljesítő, önimádó, saját magát magasztaló. Egyre inkább tapasztalhatjuk, hogy ez nem jó, ez nem boldogít.
Olyan különleges időszak, amikor a közösség a megszokottól eltérő módon viselkedik: ez egy hivatalos definíció az ünnepre. A Karácsony ünnepi üzenete pedig éppen az, hogy a szokásostól eltérő legyen a megszokott. Ez legyen a más út. És nem az a fontos, hogy ki és hogyan megy a jászolhoz, hanem az, hogy miként megy el onnan.
A Karácsony a csobbanás a horizontunkon, Jézus Krisztus az életünk vízfodrának iránya.
