Alapjában véve szép szőke kisfiú volt Ottó, de ránéztében mégis más volt, mint a többi gyerek. Nem lehetett azt mondani, hogy valami fogyatéka lett volna, hacsak az nem, hogy kicsit nagyobb volt a feje, mint a kortársainak. De aki ismerte az apját, az tudta, hogy ezt bizony a családi génkollekciónak köszönhette. Ha nem is volt szép örökség, de – ahogy mondani szokták – abból kell főzni, ami van otthon. A kortársainak persze különösen jó szeme volt ennek az észrevételéhez, és ezért ki is közösítették. Ráadásul a szegény kisgyereknek volt másik nem igazán kellemes öröksége, a vezetékneve, Mondónak hívták. Több se kellett a vele egyívásúaknak! Amiben a felnőtt fül számára nem volt semmi kirívóan különleges, abban a gyermeki fifika pillanatok alatt megtalálta a gúnyolódás tárgyát, a kipellengérezés lehetőségét. Elég volt az „M” betűt kell elvenni neve elejéről, és máris indulhatott a csúfolódás. / (M)ondó Ottó/ Senki sem tud egykönnyen megállni a személyét érintő gúnyolódás közepette, amikor mindenkinek a céltáblájává válik, hát még egy kisfiú. A tanerők sem mindenhatók, és ők sem lehetnek jelen mindenhol, hogy ilyen esetekben védelmet nyújtsanak a nebulónak. Nem is beszélve arról, hogy a gyerekeknek is jár egy kis ugrálás, szigorú felügyelet nélküli rosszalkodás legalább a szünetekben, mert akkor talán az órákon nem kell annyit fegyelmezni. (A baromfi kannibalizmusra is kitaláltak speciális szemüveget, ami – bár elmés ötletnek tűnt – a végén mégsem lett világmegváltó megoldás.)
Nos, a kis Ottó ezzel a kereszttel élt, bízva abban, hogy az idő múlásával majd csak változik a világ rendje. Sajnos a rosszat nem úgy adják, mint a sót, hogy félve szórnák, mert az káros az egészségre. A kis Ottó apukáját, szegény Ottó papát hamar magához szólította az Úr. Pedig ő még hétköznap is rendre elindult a templomba, de arról nem ő tehetett, hogy az Úr házát ilyenkor zárva találta, mert a lelkész, akinél a kulcs volt, a szomszéd faluban lakott. Így aztán nem tehetett mást, mint a hit bástyája szomszédságban épült búfelejtőben mosta le magáról mindazt a szennyet, nehézséget, ami a nap során rárakódott. A gondok ily módon való kezelése, elúsztatása rendkívüli módon megrövidítette életének fonalát, hamarosan rossz oldaláról szagolta az ibolyát.
A kis Ottó a továbbiakban félárván, rengeteg bántás és durva vicc tárgyaként mégis felnőtt valahogy. Jó alaposan megfontolta, hogy milyen iparos legyen, mikor szakmát kellett választani magának. Mivel nem akart többé fázni, ami gyerekkorában oly sokszor megesett vele, fűtés szerelésre adta a fejét. Ki is tanulta a mesterséget. Csak később jött rá, hogy őt mindig csak oda hívják, ahol nincs fűtés, és mire meleg lesz, addigra az ő munkája befejeződik és tovább kell állnia. Ez a felismerés azonban már késve érkezett meg az elméjébe, már nem volt mit tenni. Az idő múlásával jól megemberesedett, centikben és kilókban is mérhető volt a szembetűnő változás. A 190 cm-es magasságához 140 kg párosult, ami megfelelő tekintélyt parancsolt neki. A gyerekkori bélyeg azonban mégis úgy a lelkére tapadt, hogy nem lehet levakarni, annyira erős volt a ragasztó. A nagyra nőtt Ottó legbelül ugyanaz a szerencsétlen kisfiú maradt, aki korábban volt. Munkája során a férfiakkal valahogy még megértette magát, de az ellenkező nemmel kapcsolatban komoly gondjai támadtak. Nem is a külső megjelenése volt a legfőbb akadály, sokkal inkább belső félsz hatotta át: „Mi lesz velem, ha kikosaraznak?”
Fiatalon eleve ez az egyik legnagyobb félsz, amivel sokan küzdenek. Pedig a halfogáshoz is idő kell és nem minden horgászat sikeres. Igaz ez a szoknyavadászatra is. No, persze ebben az esetben még az sem biztos, hogy ki az, aki a horogra akadt, és kinek a kezében van valójában a horgászbot. Ennek a helyzetnek a kezelésére az ősi kémiai módszert választotta, tudva azt, hogy alkoholos környezetben a gátlások oldódnak. Ez a tételt már többen is bizonyították, csak az a fránya bélyeg úgy leragasztotta Ottó lelkében a bátorság kapuját, hogy amire sikerült volna átmenni rajta, addigra egyensúly érzékelési képessége romba dőlt. A női szív meghódítása pedig anélkül szinte lehetetlen feladat, így nem is találta meg élete párját. Ketten maradtak az édesanyjával a családi házban. Éva néni idővel már nem tudott támaszt nyújtani a fiának, az időskor lerombolta az egészségét, ő maga is ellátásra szorult. Ottó magára vállalta az ápolás nem kis terhét, azonban ezért egyre kevesebbet tudott dolgozni, emberek közé menni. Egyre jobban bezárult körülötte a valóságos világ, csak a net adta virtuális világ komfortjában talált némi menedéket. Éva néni állapota sokféle betegsége miatt egyre súlyosbodott, cukrossága érszűkülethez, az pedig lába amputációjához vezetett. Ottó komoly választásra kényszerült: Az anyját ápolja-e 24 órában, vagy folytatja a vállalkozását, de akkor az anyjával mi lesz? A vér szava és a gyermeki szeretet döntött: az ápolást választotta. Ahogy az elmúlás hideg, nyirkos szelét megérezte, Ottó elkezdett azon gondolkodni, hogy mi lesz vele, ha teljesen egyedül marad. Volt neki egy nővére, akivel nem tartotta a kapcsolatot. Azonban az örökség lehetősége még a legrosszabb rokonokat is egy terembe tudja terelni, hogy aztán ott marakodjanak a koncon.
Nővére jó tanuló volt, a gimnázium befejezése után felvételt nyert az orvosi egyetemre. Azonban a nagykorúság elérése és az érettségi vizsga letétele az ő esetében nem jelentette azt, hogy valóban érett és megfontolt személlyé vált volna. A nyári pincérkedés közben nagy szerelem kapott lángra benne. A forró napok elmúltával volt még egy kis utószezon, ami már nem messze nem volt olyan perzselő. Végül aztán eljött az ősz és a tél, ami a felforrt vért lehűtötte. A kaland kézzelfogható nyoma azonban megmaradt, kisfia született. Persze az emberek még önmaguk előtt sem szeretik bevallani a hibájukat, inkább mentségeket keresnek. Így tett Mária is. A szűk családi körben azonban elkerülhetetlen lett volt a szembesülés, ezért, hogy az egója sértetlen maradjon, inkább falakat épített a lelkében családtagjai irányába, nem is ment többé haza.
Ahogy egyre rosszabb lett anyja állapota, Ottó gondolatai is egyre gyakrabban forogtak az öröklés körül. Ha már a testvére nem tett semmit az édesanyjáért, akkor mégse járja, hogy fele-fele legyen a juss a végén. Ügyvédet fogadott, az anya öröklési szerződésben nyilatkozott tett egyetlen támasza, a fia javára. Amikor betelt Éva néni földi napjainak a száma és megtért a teremtőjéhez, a lánya még utolsó útjára sem kísérte el. Sértettsége nem engedte meg, hiszen időközben megtudta, hogy nem örököl semmit. Ottó újra felvette vállalkozása fonalát, de bizony már nem úgy mentek a dolgok, mint régen, hiszen az ápolás alatt valamelyest bele is kényelmesedett a folyamatos otthonlétbe. Anyjának elvesztése mély űrt hagyott a lelkében, a megszokott napi rutin feladatokat nehéz újakra cserélni. Ottó elárvulva nemcsak az édesanyát vesztette el, hanem azt a kontrollt, azt a féket, azt az ellensúlyt is, akinek eddig tudat alatt is igyekezett megfelelni. A hirtelen kapott szabadságot nem egyszerű megélni, sajnos nagyon sokan vissza is élnek vele a saját kárunkra. Ottó sem tudott a szabadságával helyesen élni, egyre inkább az üvegbe zárt, könnyű örömöket kereste. A palackból kiszabaduló szellem egy idő után azonban egyre többet és többet kívánt tőle, amire nem tudott nemet mondani. A függőség betegséggé alakult, ami teljesen felemésztette a vállalkozását és emberi lényét is.
A történet vége az lett, hogy egy szürke napon a szomszédai szóltak be a hatóságokhoz, hogy már hetek óta nem látták az Ottót, és nem tudják, mi lehet vele. A rendőrség kijött, feltörték a házának az ajtaját, és ott találták a napok óta élettelenül fekvő embert, aki még 50 éves sem volt. Ezek után a testvére, Mária lett az egyetlen örökös, aki maga sem volt boldog. Egykori nyári kalandja sok nehézséget vont maga után. Egy tál lencséért odadobta ígéretes karrierjét, ráadásul a fia életéből is hiányzott a megfelelő apakép, ami idővel meg is bosszulta magát. Mennyivel másabb lett volna ez a történet is, ha a szereplői nem építettek volna falakat maguk köré a másik irányába. Tulajdonképpen mit akartak megvédeni a másiktól? Az egójukat vagy az örökséget? Ezek mind csak torzítják a látásunkat, az értékítéletünket és letérítenek bennünket a keskeny útról.
Tudom, nagyon könnyű kimondani, hogy mindent az Úrtól kaptunk, és mindnyájan úgy megyünk el, ahogy jöttünk, nincstelenül. Én nagyon kételkedem abban, hogy valóban értjük-e ennek a mondatnak a súlyát. Mert mit is mondunk először, amikor valamiért megdolgoztunk, valamit felépítettünk és az mégis a másé lett? Ez nem igazság! Vajon ki tudjuk-e mondani valaha, hogy az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az ő neve?
