Ahogy egyik helyről igyekeztem a másikra, vezetés közben imádkoztam az előttem álló helyzetért, az érintettekért és persze útmutatásért. Éreztem magamban, hogy túl sok hatás ér, kavarognak a gondolataim, és nem látok tisztán. Úgy adódott, hogy várakoznom kellett pár percet, elolvastam hát a soron következő ószövetségi részt a bibliaolvasó alkalmazásra kattintva. Volt benne két mondat, amit mintha direkt azért írtak volna bele, hogy engem aznap megóvjanak attól, hogy csapdába essek. Hirtelen rendeződtek a gondolataim, kitisztult a kép, és elmúlt az az energiavesztett, rossz érzés, amit a tanácstalanság miatt éreztem. Helyette nyugalom töltött el és a védettség magabiztossága. Azt a két mondatot évezredekkel ezelőtt írta le valaki, egy teljesen más helyzetre vonatkoztatva. Az applikációba, amiben olvastam, tavaly kerülhetett abban a szerkesztésben, hogy tegnapra jutott ez a rész. Ki tudhatta, hogy nekem, sokmilliomodik porszemnek, a kis viharában, pont ez a két mondat lesz, ami majd megment egy ostoba lépéstől? Aztán visszagondoltam erre is, arra is, a sok-sok helyzetre, amikor hasonló történt, így vagy másként, és a pontokból egyszer csak összeállt egy vonal. Egy folyamatos vonal. Egy út! Az az út, amin a mennyei Apukám vezet.
Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek volt már hasonló megélése. Viszont nem vagyok biztos benne, hogy eleget is beszélünk ezekről. Pedig ezek a megélések erősítenek bennünket, és ezek által egymást is erősíthetjük. De mintha lenne bennünk valami idegenkedés.
Egy bibliaórán elmesélte valaki, hogy amikor kifogyott a pénzből és Istentől kért segítséget, másnapra ott volt a postaládájában egy boríték, benne annyi pénz, amiből szépen ki tudott jönni a hónapban. A lelkész azt mondta, hogy dicsőség legyen az Úrnak, aki letette a küszöbödre a szükségedet! Én, a magam racionalizáló szemléletével, arra gondoltam, hogy azért csak hallhatta még valaki, hogy elfogyott a pénzed, és milyen szerencséd, hogy ilyen jó szíve volt. Irritált ez a küszöbös dolog. Nyilván a kishitűségem miatt. Egészen addig, amíg én magam is ott találtam a „küszöbön” egyszer … Egyszer? Sokszor! … amire épp szükségem volt. Például, amikor a balesetes kutyánkat úgy hagytam ott az állatkórházban „nagy szervizre”, hogy egy vasam se volt, és arra gondoltam hazafelé, hogy legfeljebb majd elmegyek közmunkára, ha feljelentenek, és mire hazaértem, egy pénzküldeményről való értesítő várt a postaládában.
„Láttuk az Urat!” – lelkendeztek a tanítványok, a feltámadt Jézussal való találkozást követően. A találkozásra, a látásra nekünk még várni kell. De itt van számunkra ezer és ezer bizonyosság, amikben megszólal az örömhír, hogy velünk van az Isten!
