Van pár olyan titok az ember életében, ami folyamatosan foglalkoztat bennünket: ilyen az örök élet, a halál misztériuma, vagy az örök fiatalságra, egészségre való vágyakozás. De a boldogság keresése is egy ilyen tevékenység, mert szinte minden egészséges gondolkodású ember szeretné megtalálni az útját. Ahány ember, annyiféle módon próbálja elérni ezt a célt. Azonban sokszor magunkat csapjuk be, hogy választott utunkat valahogy igazoljuk.
Bele lehet temetkezni például a munkába és azt mondani, hogy nekem ez az életem, ez jelenti a kiteljesedést. Keresztény környezetben sokkal jobban hangzik ennél, hogy szolgálok, én bizony feláldozom magamat az Úr ügyében járva pl. a gyülekezetért, vagy az elesettek, rászorulók stb. megsegítése érdekében. Ott leselkedik a veszély, ha nem is szoktuk így kimondani, de legyárt az ember magának egy „gyönyörűszép” mártír szerepet. Erre általában rá is szokott harapni a környezet, és rögtön el is könyveli, hogy itt van egy illető, akit mindenhol és mindenre be lehet vetni. Aki mindig jön, akire mindent rá lehet bízni, mindent becsülettel elvégez, aki mindent elbír. A mártírjelölt kaphat plusz feladatokat bőven, hiszen úgysem fog tiltakozni ellene, és csendes beletörődése a ranglétra alján marasztalja, bebetonozza szerepébe. Ha ráadásul egyedül él, még hangot is lehet adni annak, hogy könnyű neki, hiszen neki se kutyája, se macskája, míg másnak ott a család, a gyerekek gondja a munkán felül. Nagyon sokszor azonban sajnos az derül ki, hogy a mártírjelölt csak addig fontos másoknak, amíg lehet tőle segítséget kérni. Azzal már nem igazán foglalkozik senki, hogy amikor ő késő este hazaér, legszívesebben beleordítaná fájdalmát üres lakása falaiba, de azok csak visszhangozni tudják az ürességet. Aztán beesik az ágyába, hogy reggel újra indulhasson az „önként vállalt” kizsigerelés.
De van az a fajta munkamániás is, aki mindent az anyagi oldaláról közelít meg, és ez sarkallja, viszi előre a bankók világában. Nem számít, hogy nincs otthon kihez szólni, hiszen van az a hasonszőrű, sznob, felszínes társaság, akikkel nagyokat lehet bulizni és be lehet mutatni a legújabb divatos szerzeményeket, és eszmét lehet cserélni az éppen trendi dolgokról, eszményekről. Aki az anyagiaktól, a tárgyaktól várja a boldogságot, annak az a legnagyobb öröme, ha irigykedő szempárok figyelik, és mindenki számára egyértelműen bizonyított, hogy van mit a tejbe aprítania. Az, hogy az ilyen embert is sokszor csak a falak várják otthon, nem igazán érdekes, mert az tűnik lényegesnek, hogy az ő négy fala nagyobb és szebb teret zár be, mint másoké, különben is nála még a porszem se mer leesni, mert rögtön kitessékeli a takarító személyzet.
A munkamániások közül tehát a mártírjelölt mindent feláldoz, hogy segítsen másokon, ügyeken, közösségeken, így keresve a boldogságot a munkában, de sokszor csak a kérés pillanatában méltatják figyelemre, aztán el is felejtik. A másik fajta munkamániás igyekszik mindent megszerezni, de az ő időleges elismerése, tisztelete meg többnyire a pénzének szól csupán és nem a személyének. Az ember szabadon dönthet, de a két út között van egy keskeny ösvény, amit nehéz ugyan megtalálni, pedig fontos lenne.
Egy antropológus egy afrikai törzs gyermekeinek viselkedését tanulmányozta játék közben. Egyszer egy fatörzs mellé elhelyezett egy kosárnyi finom gyümölcsöt, majd azt mondta: „Figyeljetek csak! Versenyezzünk! Az első gyermek, aki jelzésem után a fához ér, meg fogja kapni az egész kosár finomságot! Meglepődve tapasztalta, hogy amikor elkiáltotta magát, hogy „RAJTA”, a gyerekek együtt, egymás kezét fogva sétáltak, míg oda nem értek a fához, ahol aztán szépen megosztoztak a gyümölcsön. Furdalta az oldalát, hogy miért viselkedtek így a gyerekek. Meg is kérdezte tőlük, miért csinálták ezt, amikor lett volna közöttük sok jó futó, akik közül valamelyik megszerezhette volna magának az egész kosár gyümölcsöt, úgyhogy ne kelljen senkivel osztozni. A gyerekek nem is igazán értették a felvetést, és annyit válaszoltak: „Ubuntu”. Ez az ő nyelvükön, az ő közegükben azt jelentette: „Én azért vagyok, mert mi vagyunk.” Vagyis teljesen természetes volt számukra, hogy nem lehet egyikük sem elkülönülve boldog, miközben a többiek szükséget látnak.
Számomra úgy tűnik, hogy ez a törzs ismeri a boldogság titkát, ami a „fejlett” társadalmakban már rég elveszett. Mégis ez utóbbiakat, akik rég túlléptek ezen a szemléleten, mert individualistákká, azaz egyénben gondolkodókká váltak, tartjuk magasabb szinten civilizált társadalmaknak. Csak a lényeg tűnt el, mert az emberi kapcsolatokat, a közösségi gondolkodást felváltotta a kapzsiság és az énközpontúság.
Folyamatosan boldognak lenni igazi mission impossible-nek, azaz lehetetlen küldetésnek tűnik, mert az életben annyi változó van, hogy csak a változás biztos, hiszen magunk sem vagyunk már ugyanazok, akik akár csak 5-10 évvel ezelőtt voltunk. Keressük az állandóságot és a biztonságot mindenben, hogy nyugodt, kiegyensúlyozott, azaz boldog életet élhessünk. Mindeközben sokszor azonban azokba rúgunk bele, akik legközelebb vannak hozzánk, mert a munkahelyen nem merünk szólni, hiszen kell a pénz, fizetni kell a részleteket, rezsit stb. De valahol ki kell jönni a felgyülemlett feszültségnek, amit gyakran hazaviszünk magunkkal. Nagyon fontos, hogy megbecsüljük azokat, akikre mindig számíthatunk és ki is fejezzük irányunkba, hogy tiszteljük és szeretjük őket. Időnket és figyelmünket rájuk kell fordítani/ irányítani, mert ők azok, akikre mindig számíthatunk, akkor is, amikor rossz passzban vagyunk. Közben meg kell tanulni helyükön kezelni azokat az embereket is, akik nem becsülnek, csak ki akarnak használni bennünket. Erre kézenfekvő az a hétköznapi megoldás, hogy a járdán lévő kutyagumiba sem tanácsos belelépni, inkább nagy ívben ki kell kerülni. Ahol nem szívesen látnak bennünket, csupán a szemünkben alakoskodnak, oda ne menjünk, mert azzal csak is magunknak ártunk. Jézus is azt mondja a tanítványainak: „Ha valahol nem fogadnak be titeket, amikor kimentek abból a városból, verjétek le még a port is lábatokról, bizonyságul ellenük.” (Lk. 9:5)
A boldogságot sok mindenhez lehet hasonlítani, akár egy zsák vetőmaghoz is, amelyik tele van az ember bizalmával, jóindulatával, segítőkészségével, ragaszkodásával, szeretetével. Ezek a magok az éltető földben kicsíráznak, de a sziklás kősivatagban elpusztulnak. Vigyázni kell erre a kicsírázó és szárba szökkenő vetésre, gondoskodni róla, mert ha nem törődünk vele, egy idő után kiszárad a földje és elpusztul idő előtt értelmetlenül még a legszebb, legillatosabb virág is. Ha a mérleg egyik serpenyőjében mindig csak az elvárások jelennek meg, a másikba pedig csak folyamatos kötelességteljesítés kerül, az kódolja, hogy előbb-utóbb oda az egyensúly. A túlterhelt, közben alul értékelt fél egyre szomorúbb lesz, előbb-utóbb vagy megunja a kihasználtságát és fellázad, tovább lép, vagy belepusztul. Ilyenkor az addigi haszonélvezők csodálkozva néznek és nem értik, hogy tehetett ilyet az illető és nekik a továbbiakban miért nem járnak az eddigi előjogok.
A neten láttam egy videót, amiben azt a kérdést tették fel, hogy 3 másodperc alatt mond ki, hogy kit/kiket is szeretsz valójában. 1. 2. 3…. Le is járt az idő. Te ki mindenkire gondoltál? Te magad hányadik voltál a sorban? Benne voltál egyáltalán? Időnként bizony fel kell tenni a kérdést, hogy kiket is szeretünk, kik az igazán fontosak számunkra? A válasz sokkal bonyolultabb, mintsem gondolnánk, mert nem könnyű sorrendet felállítani. Mi hívő emberek az első helyre az Urat tesszük, de aztán …? Ugye, hogy nem is olyan egyszerű ezt így összehozni, kimondani, még hosszú gondolkodás után sem, nemhogy néhány másodperc alatt.
Látni kell azonban, hogy csak közösen lehetünk boldogok. Akkor, amikor képessé válunk nem a magunk boldogságát keresni, hanem a társunkét, környezetünkét, embertársainkét. De mivel gyarló emberek is vagyunk, igényeljük a viszonzás örömét is. Tudjuk-e szeretteinknek ma is ugyanúgy mondani, nem mellesleg ugyanazzal a mély tartalommal, hangsúllyal, mint régen, hogy köszönöm és szeretlek? Elismerjük-e azoknak a szolgálatát, akik segítik, könnyebbé, szebbé teszik az életünket? Mikor mondtuk ki utoljára ezeket a bűvös szavakat? Mert sokan várják és hallani szeretnék!
