Nem túlzok, ha azt mondom, hogy szerintem a boldogság megszerzéséért, eléréséért törjük magunkat egy életen át. A boldogság valami olyan állapot, mint amikor lágy, meleg májusi szellőben elábrándozik az ember. A szelet sem látjuk, sőt megfogni sem tudjuk, csak érezzük, hogy mikor barátságos hozzánk, de beleborzongunk, amikor tombol és elsöpör mindent a fergeteg. Azt szokták mondani, hogy mindenki a saját sorsának és sikerének a kovácsa, de egy kicsit talán a saját boldogságának is kalapácskezelője. Bizonyára sokan vitatkoznak ezzel, mert azt tapasztalják, hogy egyes embereknek csak megszületni volt nehéz, hiszen olyan startpályára kerültek már a kezdetekkor, hogy a kockás zászló már-már az orrukat érte. Ha csak ilyen szemüvegen át nézzük a dolgokat, akkor oda jutunk, hogy pénzen mindent megvehetünk, ami a boldogulásunkat és boldogságunkat szolgálja. De tényleg így van ez?
Én személyesen nem így gondolom, de sajnos azt látom, hogy sokan csak a bankókat imádják, meg az általuk elérhető szolgáltatásokat és javakat. Nekik a tárgyak státuszszimbólumként szolgálnak, melyek rangot adnak a birtoklójuknak. Fel lehet vágni velük, ilyen olyan autóban ülve vagy márkás ruhákba bújva be lehet zsebelni egy-egy irigykedő pillantást is. Persze laposabb pénztárcával is lehet boldogságot venni, például valami remek nassolni való kiválasztásával és elfogyasztásával, hiszen az édesség endorfint, azaz boldogsághormont szabadít fel. De az agysejteket tompító/pusztító alkohol is pillanatnyi boldogságot jelent sokaknak, ami nem más, mint egy-egy dolgos nap végén a kijáró jutalmazás. (Sajnos egy idő után már a dolgos nap helyett is.) Ki is lehet szakadni a valóságból a boldogság reményében drogok által, ilyenkor gyakran helyet cserél a valóság a fikció.
Félelmetes, hogy időnket és energiánkat nem kímélve mennyire igyekszünk minél több pénzt keresni, hiszen ezeknek a boldogságmorzsáknak komolyan megkérik az árát. Sokszor sajnos nemcsak pénzzel, hanem fontosabb értékeinkkel, kincseinkkel is fizetnünk kell értük, például az egészségünkkel, az emberi kapcsolatainkkal.
A tárgyak felhalmozásának azonban nincs túl sok értelme, ezek nem segítenek az örökkévalóság felé, hiszen semmit sem vihetünk el magunkkal belőlük a túlvilágra. Nem is beszélve arról, hogy amik nekünk oly becses kincsek, féltve őrzött dologok – hiszen történetek fűződnek hozzájuk akár arról, hogyan is jutottak a birtokunkba vagy arról, hogy mennyit is epedeztünk értük – a következő generációnak már nem mondanak semmit. Ők már csupán egy csomó megörökölt lomot látnak, ami csak nyűg a számukra, amitől rövid úton meg kell szabadulni. A kukába végzi mindaz, amiért annyi túlórát vállaltunk, amiért annyi mindenről lemondtunk. Mert ahogy nekünk magunknak, úgy a tárgyaknak is lejár a kihordási ideje.
Egy idős házaspár márvány síremléket készíttetett magának jó előre az egyik temetőben. Rávésették a nevüket, a születési dátumukat, sőt a kötőjel után még a 20-t is, csupán az utolsó két számjegy helye maradt üresen. Lehet ezt természetesen realista vagy előrelátó cselekedetnek is nevezni. Benne lehet tettükben az is, hogy nem szerették volna az utódaikat a síremlék nem kevés költségével terhelni. De elképzelhető az is, hogy nem akarták, hogy az örökösök esetleg valami más, olcsóbb kegyeleti megoldást válasszanak számukra. A két idős ember figyelmét annyira lekötötte a síremlék, hogy felmosóvödörrel és minden ehhez tartozó tisztítóeszközzel járkáltak a temetőbe. A sírkő fekete márványból készült, ami nagyon szép volt ugyan, de már egyetlen csepp eső is látható nyomot hagy rajta. Ilyenkor a házaspár azonnal útra kelt és letakarította a sírt. Szinte már-már heti programmá vált, hogy kimentek a temetőbe és letisztogatták a márványt. Télre le is fóliázták, hogy ezzel is védjék a környezeti hatásoktól, hiszen nem volt olcsó az a nagy márvány síremlék. Alig múlt el a tél, a tavasz első sugarai újra kicsalogatták őket a sírkertbe, hogy a síremlék és körlete makulátlan legyen. Aztán egy idő után a férfi neve alatt megjelent a számsor befejező két száma. Most már csak az idős hölgy jött egyedül lemosni a sírt, de látszott, hogy már sokkal rosszabb kedvvel tette a dolgát, hiszen a két szerető ember már nem egy oldalon volt. Majd a hölgy neve alatt is megjelentek a végső számok. Már nem jött senki lemosni a sírt, és télre nem került rá védőfólia. Vajon mi maradt a két ember után? Csak egy hatalmas sírkő a 25 évre megváltott temetői parcellában, vagy volt azért ezen túl is néhány emlék, amiket magukkal vihettek a leszármazottak. Bizonyosat csak a hozzátartozók tudnának mondani.
Pedig a boldogsághoz sokkal kevesebb is elég. A hitbéli bizonyosságon túl nem kell más csak szeretet, mert ez az egyetlen, ami képes túllátni, túlnyúlni a véges földi élet dimenzióján. Én úgy hiszem, hogy csak akkor lehetünk igazán boldogok, ha tudunk legalább egy embert magunk körül, aki imádkozik értünk.
Reményik Sándor: Valaki értem imádkozott
Mikor a bűntől meggyötörten
A lelkem terheket hordozott
Egyszer csak könnyebb lett a lelkem,
Valaki értem imádkozott.
Valaki értem imádkozott,
Talán apám, anyám régen?
Talán más is, aki szeret.
Jó barátom vagy testvérem?
Én nem tudom, de áldom Istent,
Ki nékem megváltást hozott,
És azt, aki értem csak
Egyszer is imádkozott.
