Keveset beszélünk arról, hogy a bűntudatkeltés és egyes csoportok felelősségének hangsúlyozása mára mindennapi beszédtéma lett a politikában. Az egyik terep, ahol ezzel találkozunk, nem más, mint az erőszakos zöldítés. Érdekes megnézni, hogy kik kerülnek az ideológiai támadások célkeresztjébe. Nem mások, mint azok a lelkiismeretes hétköznapi emberek, akiknek a lelkébe mindinkább igyekszenek elültetni azt a gyötrő gondolatot, hogy ők tehetnek a földi élet pusztulásáról.
A klímavédők táborában a szén-dioxid kibocsátás mérséklése olyan alaptézis, melyre – szent tehén módjára – megkérdőjelezhetetlen cselekvéssorokat építenek. Úgy gondolják, hogy végső soron az lenne az üdvös, ha le lehetne állítani a privát autós közlekedést az egész világon, mert ez minden rossznak az okozója. Sokan nem is tudják, hogy mennyi az annyi. Például azt, hogy az autójukba tankolt üzemanyagból jobbára csak a hidrogén ég el, a többi anyag csupán szennyezést okoz. A belsőégésű motorok működése során 1 liter gázolaj 2,68 kg, 1 liter benzin 2.31 kg, míg a 1 liter LPG 1,51 kg CO2-t terhelés jelent a légkörre nézve. Ez első hallásra nem kevés, lehet is vele kellően érzékenyíteni az emberek többségét. De azt már senki nem említi meg, hogy a hatalmas óceánjáró hajók egyenként 6-12 tonna dieselt fogyasztanak óránként. És nem mellesleg csak néhány ilyen hajó több károsanyag kibocsátásért felelős, mint a föld összes autója. (Ne felejtsük ki a számításokból, hogy ezek a hajók 0-24 órában közlekednek.) A hajóforgalom fenntartásának szükségességével kapcsolatban mindig azt szokták felhozni érvnek, hogy márpedig az az árukat valahogy szállítani kell. Ez azonban csak részigazság, mert a kontinensek közötti áruszállítás csak az utóbbi pár száz év hozadéka, ezt megelőzően is volt élet a földön. Érdemes elgondolkodni azon az ellentmondáson is, hogy manapság Európában a méregzöldek nem emelik fel a szavukat a más kontinensekről az előbb említett hatalmas károsanyag kibocsátású hajókon érkező LNG ellen, bezzeg tiltakoznak a közelebbről szállítható energiahordozók vagy az atomerőművek ellen. Itt is kibukik, hogy minden az érdekekről és az üzletről szól.
Véleményem szerint a felvásárló és az árukat továbbító kereskedelem a legkártékonyabb a világon, mert új értéket nem állít elő, csupán a megtermelt javakat mozgatja A pontból B pontba. Nyomott, alacsony áron vásárol sokat, és azt teríti szét drágán a felvevőpiacon, hogy minél több legyen a haszna. A mértéktelen profitszerzés felelős pl. a rozsdaövezetek kialakulásáért is.
De visszatérve a bűntudat keltéshez, a közlekedésen túl lehet hibáztatni az embereket a húsfogyasztásért is, mondván, hogy a kérődző állatok emésztésük során túl sok CO2-t termelnek. Igyekeznek népszerűsíteni, reklámozzák is a rovarok fogyasztását, bár kétséges, hogy az emberi szervezet alkalmas-e erre, mivel pl. kitinpáncél lebontása feladja a leckét a szalonnán trenírozott gyomornak. De ha élhetek egy kis szarkazmussal, azt mondom, hogy a férgek számára eljött a pillanat, amikor visszanyal a fagyi. Mert eddig ők fogyasztottak embert és nem fordítva. Sulykolják belénk, hogy ne használjuk az autónkat, vagy álljunk át a még sok tekintetben kiforratlan villanyautó használatra, ne együnk húst csak bogarat. Milyen érdekes az is, hogy mindenhol azt halljuk, hogy ne nagyon fogyasszunk sót, mert az milyen káros, közben az élettanilag sokkal károsabb cukorfogyasztás elleni fellépés sokkal inkább elsikkad. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a megfelelő sóbevitel hiánya idegrendszeri károsodást okoz, míg a répából, nádból stb. kinyert tömény édesítő nélkül vidáman el lehet élni.)
Az ellentmondások kapcsán érdemes beszélni használati tárgyainkról is, melyek manapság egyre silányabb minőségűek és az esetek döntő többségében hiba esetén javíthatatlanok. Olyan autókat gyártanak, amelyek csak némi szerencse faktorral mennek el 300.000 km-t. Ma nem megy ritkaságszámba az sem, hogy a kocsik 100.000 km futási teljesítménynél már komoly ráfordítást igényelnek, hiszen a motor vagy a váltó cserére szorul. Az alkatrészeket úgy tervezik, hogy semmi plusz élettartam ne legyen bennük. Nemcsak az autókra, de az összes tartós fogyasztási cikkre igaz, hogy olyan alkatrészeket tesznek beléjük, amelyek ugyan funkcionálisan azonos szerepet töltenek be, de az eltérő kialakításuk miatt véletlenül sem lehet összeépíteni őket semmilyen más típussal sokszor még azonos márkán belül sem. Minden típusnál kicsit változtatnak, kár is keresni az alkatrészeket, hiszen a kereskedőnek vagy a szerviznek nem éri meg betárazni belőlük. Az előre megtervezett, egyre rövidülő élettartammal pedig nem tudunk mit kezdeni. Ez a mai „Dobd el és vegyél újat!” világ, amelyben sajnos az új még a réginél is gyengébb és silányabb minőséggel, tartóssággal bír. Feltehetjük a kérdést, hogy kinek jó ez. A válasz kiábrándító, mert arra jutunk, hogy majdnem mindenkinek jó ez, kivéve a fogyasztót. Mivel a piac nem végtelen, meg kell pörgetni az eladást, mert a gazdaság növekedése ebből származik. Az állam is haszonélvező, mert növekvő adóbevételekre tesz szert, amiből tudja finanszírozni a kiadásait, melyek lehetnek akár szociális, jóléti kiadások is.
Eljutottunk oda, hogy mindenért a fogyasztó a hibás. Sőt már a puszta létezése is tehertétel, mert túl sokan vagyunk a földön. Érdekes, hogy csak ott trendi a gyerekvállalás elutasításához való „tudatos, felelősségteljes” hozzáállás a fiatalok között, mely térségekben, országokban amúgy is évtizedek óta erősen fogy az őshonos népesség. Jönnek a mindenféle szlogenek! Gyűjtsük szelektíven a szemetet, mert így újra lehet hasznosítani. Ez olyan szép, hogy akár igaz is lehetne, csak hogy a hulladékok gyakran annyiféle egymástól eltérő anyagokból állnak össze, hogy a szétválogatás egyfajta lehetetlen küldetés. Gondoljunk bele, hogy egy egyszerű, hétköznapi tejes dobozban (Tetra Pak) mennyi minden van: festék, műanyag, papír, alumínium; nem is beszélve az egyre rövidebb élettartamú autókról, amelyeket rengeteg különböző anyag kombinációjából állítanak elő.
De jöjjön egy személyes példa is. 2022 augusztusában vettünk egy fűnyírót, melynek abban az évben már nem sok munkája akadt a nem nagy udvarunkban. A mára már néhaivá vált gép 2025 tavaszán közvetlen téli álma után hirtelen tudatára ébredt, hogy lejárt a garanciája, fogta magát és végintézkedés nélkül elhunyt. Némi műszaki érzékkel és tudással megáldva természetesen megpróbáltam valahogy visszahozni az élők sorába, még külső segítséget is kértem. De a kereskedő közölte, hogy már nem tartja ezt a típust és nincs hozzá alkatrésze sem. Javasolta, hogy békéljek meg azzal, hogy ennyi volt a réginek, vegyek újat. Mondta ezt minden szemrebbenés vagy sajnálkozás nélkül, mert ma már nemcsak teljesen elfogadott, de egyre inkább alternatíva nélküli is a „Dobd el és vegyél újat” hozzáállás. Hatalmas energiával és karbon lábnyommal állítják elő a rövid ideig működő használati tárgyainkat, és mindenki jól keres a folyamaton. Csak a fogyasztó megy haza egy olyan termékkel, amely ideig-óráig működik csupán. De „nincs semmi baj”, majd ha elég sokat túlórázik, vehet magának egy másikat a tönkrement helyett.
Felelősségteljesnek tűnő, un. „jóemberek” gerjesztik a reklámokkal a folyamatos bűntudatot és osztogatják a parancsokat: “Ne legyen gyereked! Egyél bogarakat! Vegyél elektromos autót! Gyűjtsd szelektíven a szemetet, a szabadidődben „szedd magad” akciókban vegyél részt”. Ha ezt nem teszed, akkor te egy lelkiismeretlen alak vagy, és a te lelkeden fog száradni, hogy a Föld élhetetlen lesz. A kampányoknak köszönhetően időlegesen egy-egy területről pl. eltűnik a szemét, de a lényeg az időlegességen van, mert a potenciális szemét előállítását senki nem csökkenti. Az itthon is megtermelhető dolgokat jobb a világ másik feléből meghozatni, mert így nagyobb a kereskedelmi profit. Akkor miért is kell e folyamatok haszonélvezőinek bűntudatot táplálni az emberekbe? Miért is kell az egymásra mutogatást felerősíteni, hogy aztán az átlagember szégyenkezhessen otthon a tükör előtt vagy amikor az unokái szemébe néz? Ezek a jól hangzó kampányok nem oldják meg a problémákat. Csupán felemeljük a szőnyeget, hogy alá lehessen söpörni a szemetet, és ha visszaterítjük, már nem is látszik a szemét. Akár meg is dicsérhetjük magunkat, hogy szép tisztaság vesz körül bennünket, tehát megoldottuk a problémát. Csak ami eddig fent volt, az mondjuk a föld alá került egy depóba.
Sokkal kevesebb volna a szemét, ha a gyártóknak és a kereskedőnek kellene a hulladékot kezelni.
„Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és közben azt várni, hogy az eredmény más legyen.”- mondta Albert Einstein. Ha szemétszedésekkel nem lett tisztább a Föld, csak még több csomagoló anyag kerül előállításra, akkor talán itt lenne az ideje a szemetelésnek? Én ezt nem állítom, de talán a boltok, a kereskedők és a gyártók irodái elé lerakott szemétkupacoknak volna némi ébresztő hatása. A magukat zöldeknek vallók állandó bűntudat keltése a láncolat legvégén lévőkben nem megoldás. Ezzel csak a lelkiismereteseket nyomorítják meg, miközben elterelik a figyelmet a valóságról, hogy manapság is bizony a haszonszerzés a lényeg, az egész folyamatot ez határozza meg. Az átlagemberek fájdalma, rossz közérzete semmire sem orvosság. Aki pedig ma is elfedi, az tulajdonképpen ma is csak tetézi a bajt. Pedig nekünk egyetlen Földünk van csupán, és itt, ezen kell boldogulni mindnyájunknak. Éppen ezért az Úr azt parancsolta, hogy ne csak uralkodjunk rajta, ne kizsákmányoljuk, hanem műveljük és őrizzük is, hogy hosszú ideig lehessen még lakóhelyünk.