Ne győzöm újra és újra felhívni a figyelmet arra, hogy a teremtett világ mindent elmond nekünk az élet valóságáról, csak figyelni kell rá, meg kell látni és nemcsak nézni a dolgokat. Itt van például a magvetés. Érdemes kicsit megállni és hátrébb lépni, hogy egészében lássuk a folyamatot, hogy mi is történik vetéskor. Látni kell az előzményeket, ahogy a földműves gondosan nemesítette, majd kiválogatta a vetésre szánt magokat. Ehhez bizony egy-két biológiai ciklusnak el kellett telni, mire a megfelelő vetőmagot össze lehetett gyűjteni az újabb vetéshez. A földműves gondosan előkészítette a földet, hogy a magokból kikelő növények megfelelően tudjanak fejlődni. Érdemes megvizsgálni a gyomnövényeket is ugyanezen kritériumok alapján, mivel azt tapasztaljuk, hogy bizonyos tekintetben a gazok is „nemesednek”, hiszen egyre ellenállóbbak lesznek. Ezekben is ott munkál a teremtés két örök törvénye, a lét- és a fajfenntartás szükségszerűsége. A kultúrnövényeket termőföldbe ültetik, gondozzák és ápolják őket. A gyomokat nem ülteti senki, magvaik csak felszállnak az első szellő fuvallatára, és földet érve máris készek elvenni a területet, a tápanyagot bármely más növénytől. Az „élősködés” mindig úgy kezdődik, hogy először csak jelentéktelen semmiségnek tűnnek, pedig nem ez a valódi természetük. A kultúrnövény életcélja több, mint a puszta létezés, mert ezek mások szolgálatára léteznek. (Már a teremtés hajnalán azt mondja az Úr az embernek: „Nektek adok minden maghozó növényt az egész föld színén…. legyen mindez a ti eledeletek.” I Móz 1: 29) Ellenben a gyomnak elég életcélként az, hogy önös érdekeit, programját megvalósítsa, egyre nagyobb felületet takarjon el a leveleivel és minden más növényt elnyomjon, hogy neki jusson minden tápanyag.
Ezek a tulajdonságok az emberek világában is jelen vannak, néha árnyaltan, nem ritkán azonban hivalkodóan. Fontos meglátni, hogy mit is jelent az embereknek a szülőföldjük. A Teremtő mindenkit ugyanúgy megajándékozott élettérrel. Ez az egyik ember számára anyaföld, amit szeretni és tisztelni és érte munkálkodni kell. Az ilyen ember életét áthatja a közösség iránti elkötelezettség, az Isten, haza, család hármas egysége. A másik embernek a szülőföld teljesen másodlagos, csupán por a lába alatt. Rendre titkolja is a származását, csak amikor az érdeke mégis megkívánja, akkor kezd el tüstént és bátran hivalkodni vele. Az ilyen embernek is van hite, csak éppen abban a pénzben, azokban a javakban hisz, amiket így vagy úgy meg tud szerezni másoktól. Maximálisan kielégítő számára saját egójának a kiszolgálása, másokkal nem törődik. Pénzben és vagyontárgyakban mér mindent és mindenkit. A hazafinak – bárhová is viszi az élet vihara – egy magyar szó hallatán idegenben is megdobban a szíve, míg a világpolgár még azt is letagadja, hogy ismeri az anyanyelvét, és sokszor a sajátjaihoz is inkább „külföldiül” szól. Nem jó fa az, amely rossz gyümölcsöt terem, és ugyanúgy nem rossz fa az, amely jó gyümölcsöt terem. Mert minden fát a maga gyümölcséről ismernek meg. – tanítja Jézus az evangéliumban.
Az 1956-os forradalom után sok honfitársunknak kellett kényszerűségből elhagyni a szülőföldjét. Családunk egy tagját is az akkori diktatúra ilyen szomorú helyzetbe hozta. Ő a messzi Ausztráliába került ki és ott alapított új családot. Nem volt könnyű neki a beilleszkedés, de szorgalmas munkával megfelelő egzisztenciát teremtett, és odáig jutott, hogy még egy autót is sikerült vennie. Nem sokkal ezután az egyik útja során összekoccant egy másik autóssal. Persze azonnal forrni kezdett benne az indulat, hogy megsérült az új autója, amiért annyit kellett dolgoznia. Már feltörni készültek belőle a „szebbnél szebb” válogatott szavak, hiszen gyorsan összeállt a fejében a kép, hogy ki miben hibázott, és készült rázúdítani ezeket a károkozó félre. Mivel kicsit távolabb tudott csak félreállni, először nem hallotta tisztán, hogy a koccanás másik szenvedő alanya mit is mond. Csak azt látta, hogy az illető is megáll, kiszáll a kocsijából és erősen gesztikulál. Mikor közelebb ért, akkor értette csak meg a másik által mondott szavakat, melyekről kiderült, hogy nem mások, mint ízes magyar káromkodások. „Istenem, hát te is magyar vagy!”- bukott ki belőle az eltervezett szitok helyett. A szemekbe könny szökött a hazai szó hallatán, megölelték egymást, és már nem számított, hogy ki volt a hibás és kinek mekkora a kára. Csak egy volt a lényeg, hogy mindketten ugyanarról a földről származnak, hogy mindketten magyarok vagy 15.000 km távolságra hazájuktól.
A világpolgárnak nincs nyugalma soha, mert mindig attól retteg, hogy meglopják és kiforgatják a vagyonából a hasonszőrű élősködők. A hazafi bárhova, bármilyen nyomorúságos körülmények közé kerül is, nyugodtan hajtja álomra a fejét, hiszen ő minden este anyanyelvén imádkozik Teremtőjéhez, és álmában hazarepül szerettei, ismerősei közé, oda, ahova tartozik. Ahogy Isten is csak egy lehet, úgy hazából is csak egy van, mert aki azt mondja, hogy világpolgárként ő bizony mindenhol otthon van, annak sehol sincs igazi hazája, csak az uralkodó szélben, amely hol erre, hol arra viszi és hol itt, hol ott pottyantja le éppen.
Ha hisszük, hogy Isten jó búzaszemként nem véletlenül vetett minket szülőföldünkbe, akkor ez kötődést, elköteleződést alakít ki bennünk, ami egyben nemes kötelességet is jelent. Ha viszont azt gondoljuk, hogy csak valami véletlen erő/ végzet/sors – véletlenül sem Isten – csak úgy elszőrt bennünket, mint ahogy a jézusi példázatban a konkoly elvetésre került, akkor nincs határ, nincsenek kötelékek és nincs felelősség sem. Akkor az egyéni érdek, a túlélés, a lehető legtöbb felmarkolása, a másik legyőzése a lényeg. A búza és a konkoly sokáig együtt nő a földön, jó darabig nehéz is őket megkülönböztetni. De az aratáskor csak az egyiknek lesz helye mennyei gazdánk csűrjében, a másikat elégetik.
