Az igazat bevallva a múlt hét elején elég rendesen nőtt bennem a fémtartalom, mondhatni berezeltem, hiszen a szerdai (ápr. 2-i) indulás előtt nem sokkal Izrael dróntámadást hajtott végre Bejrút ellen, ahova egy nemzetközi konferenciára készülődtem. Kell ez nekem, direkt keresem a bajt? De nemcsak a kalandvágy vitt előre, hanem a Bible app napi igéje is megszólított: „… mert Isten az, aki munkálja bennetek mind a szándékot, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően.” (Fil.2:13) Ebben aztán meg is nyugodtam. És valóban, az Úr mindent oly szépen intézett. Talán a legnagyobb kihívást az jelentette az egész út során, hogy a nemvárt győri dugóban elérjem a Pestre vivő vonatot. Ferihegyen a reptéren találkoztam útitársaimmal: Kriszti, Timi Dóri és Kata Kárpátaljáról jöttek, Marcsi a Délvidékről csatlakozott Julihoz a zsinat külügyi osztályának a vezetőjéhez, aki hozott magával egy amerikai lányt is, Emmát, aki gyakornokként jött Magyarországra tapasztalatot szerezni, segíteni a zsinaton.
De miért is utaztunk pont Libanonba? Egy konferenciára mentünk, amelynek a következő volt a címe: A háborúságos körülmények között élő hitvalló nők meg nem hallott hangja. Az együttlétet a Református Egyházak Világközösségének európai részlege szervezte a Szíriai és Libanoni Nemzeti Evangéliumi Zsinattal és a Magyar Református Egyházzal karöltve. A konferencián Ukrajnából kárpátaljai magyarok, libanoniak, szírek, írek, magyarok valamint amerikaiak vettek részt, összesen 30 hölgy. A találkozó megálmodásában, szervezésében és kivitelezésében hárman vállaltak oroszlánrészt: Najla Kassab a Református Egyházak világközösségének elnöke, Martina Wasserloos az európai részleg elnöke és Berecz Júlia, a zsinat külügyi irodájának a vezetője. Én magam az Országos Nőszövetség képviseletében utaztam, mert noha nálunk hál’ Isten nincs háború, de Nőszövetségünk sok szálon kötődik Kárpátaljához, igyekszik segítséget nyújtani az ottani testvéreknek, illetve felkarolni az onnan hozzánk érkezőket.
Az Isztambuli átszállás után az éjszaka közepén érkeztünk Bejrútba. 2 kocsival vártak bennünket. A mi sofőrünk olyan katonai jellegű, terepszínű ruhában volt, és semmilyen nyelven nem tudtunk vele kommunikálni. Akkor nyugodtam meg, amikor a hegyek felé vette az irányt, hiszen a mindentudó google szerint a Dhour Choueir Evangelical Centerbe kellett eljutnunk, ami a reptértől kb. 40 km-re a hegyekben van. Manapság ez a hely a békesség szigete, de a több mint két évtizedes polgárháborús időszak ezt sem kímélte. Eredendően anno a Skót misszió orvost küldött Libanonba, a környéken ő volt az egyetlen szakképzett orvos. Az ő házából indult minden. Majd az egyház iskolát alapított, külön épülete volt a fiúknak, később a lányoknak is. A mi szállásunk, a „Cedar building”-ben (Cédrus épület) volt, mely valaha leányiskolaként szolgált. Előtte egy gyönyörű, nagy cédrusfa van, mely az ország szimbóluma is egyben. A polgárháború alatt elvették az egyháztól a központot, ami maga is károkat szenvedett. Amerikai támogatással helyrehozták, most a Szíriai és Libanoni Evangéliumi Egyházak ökumenikus központja.
A konferenciának 2 „himnusza” is lett: Az egyik az arab nyelvű Anta Antheemon (Nagyszerű Isten vagy Te!), amely szerzőjének sorsa jól példázza a Közel-Kelet sokszínűségét és tragédiáját is egyben. Ziad Samuel Srouji egy keresztyén hagyományokkal rendelkező arab családban született Galilea északi régiójában, az izraeli Haifában. Egy éves korában családja Libanonba költözött, Bejrút külvárosában nőtt fel. Ezt követően 16 évesen kénytelen volt elhagyni Libanont az ott dúló tragikus polgárháború miatt. Néhány hónappal később az USA-ba letelepedve megtért. A Krisztussal való találkozás megszabadította a démonikus befolyástól, meggyógyította fizikailag a testét is, és élő hitre jutott. Ziad jelenleg a különböző nemzeteket elérő The Gate International vezető lelkésze. A másik pedig kárpátaljai református testvéreink himnusszá lett éneke, a Mindig Velem Uram (Református Énekeskönyvünkben a 799. ének), mely nagy örömünkre ismert volt arabul is. De jó is volt együtt énekelni ezeket! Milyen kicsi a világ, Isten dicsőítése, bátorító jelenlétének megtapasztalása nincs országhatárokhoz, sem pedig kulturális beágyazottsághoz, kontinensekhez kötve. Meg lehet élni és tapasztalni akár még szörnyűséges, háborús körülmények között is. Ezért is tudtuk szinte azonnal megtalálni a közös hangot egymással és megtapasztalni az egységet keresztyén testvéreinkkel a konferencián.
Nalja Kassab igemagyarázata tökéletes felütése volta a konferenciának a 2 Kor. 5.16-21 alapján. Sajnos a világunk ma is tele van megosztottsággal, fájdalommal, gyűlölettel. Bármennyire is próbálkozunk valami szebbet, jobbat elérni, még a jószándékú próbálkozásaink ellenére is azt látjuk, hogy egyre rosszabb a helyzet. Az ige alapján figyelmeztetett, hogy Istennel nem lehet megbékélni az egymással való megbékélés nélkül, de nincs egymással sem igazi megbékélés az Istennel való megbékélés nélkül. Korinthusban is keveredett, megosztott világ volt, a keresztyének között is ellenségeskedés ütötte fel a fejét. Mi a megoldás? Hogy senkit sem ismerünk többé test szerint (görögül: kata szarksz). Mennyi problémát, megosztottságot, ellenségeskedést okozott már akkor is és ma is, hogy csak test szerint ismerjük egymást. Az ige tanácsa, hogy ne test szerinti módon, azaz származás, kinézet vagy egyéb emberi eredetű különbségtételek alapján tekintsünk egymásra. A megbékélés népek, nemzetek, különböző csoportosulások között csak Jézusban történhet meg és csak jézusi módon, sohasem erőszakkal. Példaként említette, hogy ebben az egyházi központban sem volt egyszerű mindig meggyőzni a segítőket, hogy ne személyválogatón és sok türelemmel segítsenek a menekülteken. Pl. Voltak a központban drúz menekültek, akiket elszállásoltak. Azonban ők nem akartak kijönni a szobájukból az étkezés idején, mert korábban az volt a tapasztalatuk, hogy a keresztyének a minden áron csak a Bibliát akarják rájuk tukmálni. A segítők, a munkatársak fel voltak háborodva a menekültek viselkedésén, hogy kárba vész a munkájuk és az étel. Nem volt egyszerű megértetni velük, hogy türelmesnek kell lenni, és szeretettel kell mindenkin segíteni, mert csak ez visz előre, azt tesz hitelessé. Ma olyan világban élünk, ami szinte belekényszeríti az embereket az erőszakba. Ebből fakadnak a háborúk, a sok szenvedés világszerte, így Ukrajnában és a Közel-Keleten is. Aztán ha egyszer végre csak véget ér egyik vagy másik háború, a vezetők megállapodnak, mosolyogva kezet ráznak egymással, miközben a hétköznapi emberek fizetik meg az egésznek az árát. Ilyen körülmények között kell az egyháznak kitartani, és a megbékélés útját járni. Ezen az úton el kell ismerni saját hibáinkat, vétkeinket is. Nincs megbékélés fájdalom, alázat nélkül. Krisztus történetében, megbékéltető szolgálatában is jelen van a fájdalom, a megaláztatás is. Beszélt arról, hogy a világ egy tekintélyes része – így pl. a muszlimok számára is – elfogadhatatlan egy olyan Isten, aki szenved másokért, akit megaláznak, akit keresztre lehet feszíteni. Elgondolkodtatott bennünket, hogy mennyi minden nehezíti ma is életünkben a megbékélést. Mindegyikünk életében ott van ez a bizonyos „kata szarksz” hozzáállás. Példaként említette, hogy a polgárháborús időszakban Nalja azt mondta a gyerekeinek a bombázásokkor megnyugtatásképpen, hogy tűzijáték van. Ebben meg is nyugodtak akkor. Nem akart semmi rosszat elültetni a gyermeki szívekben. Másnap azonban a gyerekek az iskolából hazajőve már a szemére vetették, hogy nem is tűzijáték volt, hanem az izraeliek bombáztak. Nem mindegy, hogy milyen magot vetünk. Bátorított bennünket, hogy gondoljuk végig, hogy viszonyul egymáshoz a szabadság és a megbékélés. Lehet-e szabadság megbékélés nélkül? Egy kis történet szerint a gazda rosszban volt a szomszédjával, és felfogadott egy embert, hogy kerítse körül a birtokát. A felbérelt ember azonban nem kerítést, hanem egy hidat épített a két porta között. Amikor a gazda felháborodva felelősségre vonta, hogy mit csinált, az illető ezt válaszolta: „Neked nem kerítésre van szükséged a testvéred irányába, hanem sokkal inkább hídra.” Nagy kérdés, hogy saját körülményeink között hol van szükség hídépítésre, nem emelünk-e mi magunk is inkább kerítéseket.
Ez a konferencia is a hídépítést célozta meg, hogy egymással összekapcsolódva ismerjük meg egymást, ismerjük fel Urunk akaratát életünkre nézve, és hordozzuk egymást imádságban, erősödjünk a tudatban, hogy nem vagyunk egyedül. A bemutatkozó körben kinek-kinek egy kis tárgyat kellett hozni, mely segítette a másik megismerést. Megmaradt bennem az ír hölgy sztetoszkópja, aki valaha kardiológusként dolgozott. Azt mondta, hogy azért jött, hogy közelről meghallgassa mindannyiunk szívét, mert azt csak közelről lehet meghallani igazán. De érdekes volt a szíriai Aleppóból jövő hölgy templom képe is, melyet harcok, és földrengés miatt is többször kellett újjáépíteni. De megtették, a templom újra felépült, mert a remény nem halhat meg. Egy Dél-Libanonból érkezett asszony könnyezve mutatta a tönkrement otthonát, amit nemrég végleg el kellett hagynia. Volt köztünk olyan ír lelkésznő is, akiknek közvetlen tapasztalatai voltak az Észak-Írországban az 1988-as megbékélést megelőző protestáns-katolikus harcokról, ellenségeskedésről, melynek utóhatásai még máig sem múltak el nyomtalanul. Egy, a szíriai Banijaszból érkezett nyelvészprofesszor asszony azt kérte, hogy neki a mosolyát jegyezzük, mert minden átélt szörnyűség és bizonytalanság közepette többek között a 23. zsoltár megerősítő igéje alapján „ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek, mert te velem vagy” ő igenis akar és tud is mosolyogni. Kárpátaljai testvéreink közül ketten is a családjuk fotóját hozták el. Szívszorító volt hallani, hogy a fiaik az életveszély, a kényszersorozások miatt hazánkban tartózkodnak, nem tudnak hazamenni. De ők úgy érzik, hogy nekik mégis maradniuk kell, hiszen az Úr arra hívta őket, hogy tartsák a lelket az otthoni, megfogyatkozó közösségekben. Számukra sincs más kapaszkodó, csak a hit, az Isten Igéje.
Én egy Wittner Mária által aláírt, az 56-os forradalom 50. évfordulója alkalmából nyomtatott különleges 500 Ft-os vittem magammal, mert szerettem volna megüzenni általa, hogy tisztelem és becsülöm azokat, akik egy igaz ügyre képesek feltenni akár az életüket is. Én is olyan ötszázasnak érzem magam, mely ugyan önmagában nem jelentős, de ha Jézus „aláírása rajtam van” az különleges értéket ad a kevésnek és a kicsinek is. Ott a konferencián azt éreztem, hogy én magam is, és a problémáim is eltörpülnek azok mellett, akiknek háborús borzalmakkal és állandó létbizonytalansággal kell szembenézniük. De hiszem, hogy mégsem véletlenül voltam mégis a résztvevők között, mert az Istennek célja van mindazzal, amit ott tapasztaltam és megértettem. Mindezeket igyekszem is alkalmasint megosztani.
Folytatás következik…
