Adventben a mi gyülekezetünkben is szokott lenni minden évben egy hét, amikor délutáni/esti alkalmakat tartunk. Nem hívjuk evangelizációnak, mert nem is azok, inkább amolyan lelki, ünnepre felkészítő sorozat.
Kezdő lelkészként ezt örököltük, ezt hoztam a felnevelő gyülekezetemből is, szolgálati időnk első évtizedében a hagyományos módon szerveztük meg: lelkész kollégákat hívtunk meg Igét hirdetni. A liturgia is a hagyományos esti, kicsit rövidített volt.
Aztán megválasztott lelkészekként gondoltunk egyet, (nohát inkább kettőt-hármat) és elkezdtünk valahogy másmilyen Adventi Estéket tartani.
Először is körberaktuk a székeket a frontális: lelkész szemben a széksorokkal formáció helyett. A terem közepére „kicsit” több gyertyából, mint ami egy adventi koszorún lenni szokott, amolyan installációt alkottam, egészen komoly fényforrás lett az ablakokba is beállítgatott többi gyertyával együtt.
Aztán behoztuk a gitárt, és elkezdtünk régi veretes ☺ „ifjúsági” énekeket tanítani (A „Tüzed Uram Jézus” szerintem már legalább fél évszázados). A liturgia dinamikája is megváltozott a sok –imádságok, igeolvasások, igemagyarázat és adventi versek közé beiktatott – énekkel. A teológiai részekkel mi lelkészek készülünk, de mindig van legalább két hívő testvér, aki a témához választott verset vagy prózát mond.
Nekem nem csak azért jelent sokat minden évben ez a hét, mert sokan eljönnek, hanem mert tényleg együtt szolgálunk. És utána a teázás-sütizés-beszélgetés is valóságos testvéri közösség… De a legjobban azt a részt szeretem, amikor valahol a liturgia közepén, a rövid áhítat, igemagyarázat után csendet tartunk. Letekerjük a fényeket, szinte csak a gyertyák világítanak, és egy két-három perces orgonajáték hallatszik (többnyire nyilván Bach).
Ebben a majdnem-csendben imádságra hívunk, személyes válaszra, beszélgetésre Istennel. Utána persze a lelkész is imádkozik és a Miatyánkkal zárunk, de előtte lehetőség van erre a különleges dologra: gyülekezeti közösség ölelésében, mégis személyesen Istennel lenni.
Nemrég jutott eszembe, hogy ez talán valami olyasmi, amit gyerek- és kamaszkoromban éltem meg az alföldi gyülekezetünkben. Az igehirdetés után imádkozott a lelkipásztor, de az Úri Imádság előtt volt egy „csendesperc”. Adatott idő arra, hogy a felolvasott Ige, vagy a prédikáció egy-egy szava, gondolata belül is megérkezzen hozzám és – ha csak egy sóhajtásnyit is – válaszolni tudjak rá. Több, mint száz ember mélységes közös csendjében…
„Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat…” (Jel 3,20)
Ilyenkor nem hallatszanak szavak, nincs fogalmazgatási kényszer, se lelkésznek, se gyülitagnak. De nem üres a csönd, mert tudom, közben Jézus beszélget velünk egyenként. És ebben valahogy még inkább egyek leszünk közösségként is. Szükségünk van mindkettőre. Az Ő személyes közelségére, nekünk szóló hangjára, és az egymásnak ajándékozottságunk megélésére is.
Azt mondják, egy igazán jó kapcsolatban hallgatni, csak úgy csendben lenni is tudnak emberek egymással. Jó ha gyakoroljuk ezt is, növekedünk ebben is, talán éppen advent idejében…
A csendesperc
200
200