Akik részt veszünk gyülekezeti alkalmakon, valamennyiünknek van valamilyen megélése Isten hangszerekkel, énekekkel való dicsőítéséről. Amikor Dávid Jeruzsálembe vitette a szövetségládát, elhelyezte a szent sátorban, majd énekeseket és hangszereseket állított mellé, hogy szüntelenül dicsérjék az Urat. Itt kezdődött. Dob, lant, kürt, cintányér, ének – ezek szólhattak akkor ott, a sátor előtt. Szüntelenül! Mint ahogy az őrök szüntelenül őrizték a várost. Csak ez a szüntelen dicsőítés valami másféle ellenség betolakodásától akart védelmet nyújtani. Például a feledéstől. Nehogy elfelejtse Isten népe, akár csak egy pillanatra is, hogy kik ők! Hogy az Élő Isten lakik velük! Hogy ehhez tartsák magukat a nap minden percében. Meg az elhallgatástól. Hadd tudja mindenki, aki arra jár, hogy a Hatalmas Isten ott van velük!
Két gondolatot szeretnék összekapcsolni, a dicsőítésről elmélkedve. Az egyik, hogy dicsérd, imádd, szeresd Istenedet, az Urat, a másik, hogy szeresd az embert, a felebarátot, a testvért. Sokféleképpen megfogalmazza ezt a két gondolatot a Biblia, legtöbbször, mint összetartozó gondolatokat, össze is köti. Bennünk nem mindig egyértelmű a kettő összetartozása. Sőt! Mi gond nélkül mondjuk a dicséretet Istennek, miközben a szívünkben ridegség vagy akár ellenségeskedés van a testvérünkkel szemben. Megengedjük ezt magunknak és szinte azt várjuk Istentől, hogy Ő is bólintson rá.
Elkalandoznak a gondolataim egy kicsit más irányba is, elképzelek egy párbeszédet.
– Uram, te milyen zenét szeretsz? Mármint úgy értem, hogy melyik kedves számodra? Mert köztünk elég nagy a megosztottság ezen a téren is. De hiszen tudod! Hogyan dicsérjünk téged?
– A szívetekből! Megosztottság nélkül! Az kedves nekem. Ti magatok vagytok kedvesek nekem.
– Akkor az nem is számít, hogy milyen a műfaj? Vagy hogy egy csodás hangú orgona szól vagy egy egyszerű gitár?
– De nem ám! Egy cseppet sem! A három idős asszony hangja, abban a fűtetlen imaházban, ahol össze szoktak jönni istentiszteletre vasárnaponként, kíséret nélkül is beleolvad az angyalok kórusába, ahogy éneklik a zsoltárokat!
– Akkor azért te mégiscsak jobban szereted az ilyen hagyományos, régebbi hangzást, ugye?
– Jópofa feltételezés! Ide hallgass! Ami neked most hagyomány, azt a Tizenkettő még elképzelni se tudta volna! Akkor a hagyomány az volt, amit Dávid és Ászáf hagyott. Manapság számotokra az egy idegen hangzás volna. Amikor Ászáf megállt Dávid előtt egy-egy új zsoltárral, az pedig merőben új volt. Mint ahogy a maga korában újnak, sőt formabontónak számított az is, ami ma számodra régi. Semmit sem számít se a műfaj, se a hangszer! Egyedül a szív számít! A te szíved! Hogy szeretsz-e engem, amikor arról énekelsz, hogy szeretsz. És hogy szereted-e a másikat, a testvéredet, aki arról énekel, hogy szeret engem. Mert ha nem, akkor nem dicsőítesz engem.
A szívünk számít, nem a műfaj.
Nem lehet nyitott a szívünk Őrá, ha egymásra zárt. Lehetetlen szeretnem Őt magát úgy, hogy közömbös, elzárkózó vagy egyenesen ellenséges vagyok azzal, akit Ő szeret, a testvéremmel, akiért Ő ugyanúgy meghalt, mint értem. Tudjuk is és érezzük is, hogy ez így van, mégis, amikor a dicsőítésről beszélünk, nem az kap prioritást, hogy a szívünkben rendet tegyünk, hanem hogy egyre professzionálisabb, egyre drágább eszközökkel, technikákkal, hangszerekkel tegyük, ami nekünk tetszik. Műfajtól függetlenül. Talán mert céladakozást hirdetni egy hangszerre, vagy pályázatot írni egy hangtechnikai fejlesztésre könnyebb, mint rendet tenni odabent.
Tovább megyek. Elképzelem azt, hogy például három testvér szereti egymást, de az egyiknek az orgonajáték hangja érinti meg a lelkét, a másik a gitáros énekeket énekelve tudja leginkább megélni Isten jelenlétét, a harmadiknak pedig a gregorián acapella emeli áhítatra a szívét. Hogyan tudnak ők együtt dicsőíteni? Sehogy? Ha az ember szintjén nézzük, akkor sehogy. Legjobb esetben is csak valamiféle kompromisszum tud kialakulni hármójuk között. De ha az egymás iránti szeretetük valóban testvéri, akkor akárhogy! Akkor én, aki a gregoriántól hullok térdre, egészen át fogom tudni adni magam akkor is, ha orgonajátékot hallgatunk, és átadottan fogom keresni a ráhangolódást a gitáros énekekre is. Jó szívvel, szeretettel, egy Lélekkel. És ezen az utóbbin van a hangsúly. Mert ettől lehetséges.
Tovább nem megyek, csak egy pillantást vetek a következő pontra. Tehetek-e bármit Isten Országáért, mondhatom-e jó szívvel Istennek, az Úrnak, zenével vagy anélkül, hogy szeretlek, imádlak, dicsérlek, dicsőítelek, ha nem mosolygok rá arra, aki a mosolyomra vár?
És ugyanígy a fordítottja. Vajon nem dicsőítem-e Őt magát, már csak azzal az apró gesztussal is, hogy rámosolygok arra, aki a mosolyomra vár?
