Ahogy tegnap már nagy örömmel hírt adtunk róla, a múlt szombati egyházkerületi ünnepi közgyűlésen vehette át a dunántúli reformátusság legrangosabb díját Főtiszteletű Köntös László, a Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei volt igazgatója, a Dunántúli Református Egyházkerület két ciklusban volt lelkészi főjegyzője, a Dunántúli Református Egyházkerület egyházkerületi kommunikációs igazgatója, ennek az oldalnak is felelős szerkesztője.
Sok szeretettel gratulálunk!
Persze tudom, sokféleképpen lehet vélekedni díjakról.
Vannak sport trófeák, nagydíjak, melyeknek nyertesei gólokban, méterekben vagy centikben, esetleg másodpercekben mérhető teljesítmény alapján – vagyis többé-kevésbé objektív értékeléssel kapják meg a díjat, érmet, elismerést. (Bár mindig is voltak és vannak is megkérdőjelezhető momentumok és szempontok ebben is.)
Aztán vannak olyan díjak, melyeket illetően csak felmutatni lehet értékeket, amelyek alapján kijelölt bírák meglehetősen szubjektíven ítélnek. Ilyen a minden esztendő elején odaítélt, a filmiparban legrangosabbnak tartott Oscar-díj is például, de alapvetően ilyen a modern nyugati kultúránknak talán legfontosabbnak tartott elismerése, a Nobel-díj is. Különösen az irodalmi és pláne a békedíj.
Településünkön is minden évben osztanak díjakat, ilyen a díszpolgári kitüntetés, a városunk kultúrájáért, illetve a jövőjéért – vagyis a fiatalok neveléséért – odaítélt díjak. Bárki bárkit nevezhet és az önkormányzat tagjai bírálják el. Nyilván ez is eléggé szubjektív tud lenni, de valahol mégis konszenzuson alapul.
Van-e értelme, jogosultsága hát ilyen díjakat osztogatni?
Nos, miért ne lenne?
Miért ne ismerhetné fel és el egy közösség azon tagjaink életét és munkáját, akik valóban sokat tesznek érte? Akik valóságosan jó nyomot hagynak és a közös és identitást adó értékeket képviselik és áldozatot hoznak értük, akik példát adnak és hatással vannak másokra is… Amikor egy igazán élő, valóságos közösség, mint akár mi, itt kisebbségben élő dunántúli reformátusok, megnevezzük és ünnepeljük a díjazottjainkat – nőket és férfiakat, lelkészeket és gondnokokat, intézményvezetőket, kántorokat, pedagógusokat, professzorokat, nőszövetségi vezetőket, … – önnön magunkat erősítjük és építjük, mondhatom nyugodtan, Isten iránti hálával ünnepeljük. A Soli Deo Gloria lelkületével. Csakis így. Akkor is, ha tudjuk, sokan vannak névtelen hithősökként, gyülekezeti szolgálatban kitartók és önfeláldozók, mert mindezekben ők is rangot kapnak.
Ebben a földi életútban és küzdelmekben ezek a díjak igenis fontosak és nem csak azoké, akiknek adjuk, hanem azoké is akik adják. Identitás-sarokpontok, ha bölcsen tudjuk ítélni.
Tudva, hogy a legrangosabb, legfényesebb, legmeghatározóbb élet-díjat, a „hervadhatatlan koszorút” az egyetlen igaz Bíró adja meg majd mindannyiunknak. Ha jól futunk. Ha rá szegezzük a tekintetünket és nem adjuk fel.